Részlet Szávai Géza kötetéből

Soha nem tegeztem Polcz Alaine-t.

Ennek a könyvnek a címe mégis: Az életed, Polcz Alaine.

Vagyis… magyarázattal tartozom.

Soha nem fordult meg a fejemben, hogy tegezhetném – vagy, hogy tegezni akarhatnám – az édesanyám korosztályába tartozó Alaine-t, idős barátom, Mészöly Miklós feleségét. Ő természetesnek és méltóságteljesnek tartotta, hogy a férfiakat, közeli barátait is magázza. „Magától” („tőle” és „magamtól”) értetődő volt, hogy mi ketten Polcz Alaine-nel nem tegeződünk.

Feleségemmel, Ilonával megismerkedésük pillanatától – természetesen – tegezték egymást. „Tegezzük egymást, mi nők, de a férfiaknak ne engedjük meg” – hallottam egyszer amint súgta Alaine Ilonának. „Tiszteljenek minket”, mondta némi daccal a hangjában. Ilona ugyanis nem tulajdonított jelentőséget az ilyenszerű formaságoknak, ő könnyedén és magabiztosan mozgott az „ideiglenes emberi érintkezések zónájában”, társaságokban, kapcsolatokban. Természetesen tegezte Mészölyt, Mészöly is őt, mi pedig Alaine-nel természetesen magáztuk egymást.

Betagolódásunk az emberi érintkezések, nyelvi szokások budapesti zónájába – főként a tisztelet-igényét kitartóan hirdető Alaine-é – nem mindig volt zökkenőmentes. Előfordult, hogy élő adásban közvetített kerekasztal-beszélgetésen Alaine és Miklós régebbi férfiismerőse, akkor éppen miniszter, minden közvetlenkedő szándék nélkül, csupán nyelvi ösztöneinek és a szokásnak engedve tegezve szólt Alaine-hez. Kinn az életben Alaine ilyenkor egy finoman „emlékeztető magázó fordulattal” visszazökkentette a magázódásba a férfi-ismerősöket. Ha pedig nem értették a jelzést, akkor ugyanilyen tapintatosan és elnézően fogadta, hogy tegezik. De akkor a tévében nagystílű nyelvi tangózással siklott ki Alaine a kényszerből, hogy visszategezze a minisztert. Elismerően vigyorogtam a teljesítménye előtt, és ugrató szándékkal (ezt kölcsönösen imádtuk) emlékeztettem – „mert magának tudnia kell” –, hogy a magyar nyelv történetileg tegező természetű.

Arról nem is beszélve, hogy Istent is tegezve szólítjuk meg.

Mégis, azért csak „szokják meg a férfiak, hogy magázzák a nőket”, tartott ki – amikor tehette – férfi-nevelő törekvése mellett Alaine. Mert „az egy szép szokás.” És az sem baj, ha ő áldozatos elszántsággal arra serkenti a magyar férfiakat, hogy tiszteljék és magázzák a nőket.

Én az édesanyámat tegeztem.

Azért keveredik anyám a képbe, mert egész életem folyamán csupán három nővel vitatkoztam sokat, szenvedélyesen, mondhatni: életre-halálra. Anyámmal, a feleségemmel, Ilonával és Polcz Alaine-nel.

Mert mindhárman folyton bele akartak avatkozni – bele is avatkoztak – az életembe. Ezt gyakorta nehezen viseltem el. Sokszor engednem kellett.

Hiszen nem hagyhattam – mindig – faképnél őket.

Közismert képlet ez, mindannyian értjük.

Nem is feszegetném itt tovább, csupán utalok rá, mint létezőre.

Anyám, feleségem – fontos és többé-kevésbé pontosan érthető kötelékek és szerepek.

De ki – nekem! – Polcz Alaine? Talán kiderül, hogy nem csupán barát, nem csupán feleségem bosszantóan „lelki és bosszantóan bizalmas barátnője”, barátom felesége…, és hadd iktassam ide máris nagy betűvel, hogy STB.

Elég annyi – magyarázatként is elég –, hogy egy nagyon mozgalmas és kockázatos bő évtizeden át egymás életének részesei voltunk. Polcz Alaine ebben a zaklatott, rendszerváltó, sok mindent „életfogytiglan” eldöntő évtizedben feleségem és gyerekem életében, terebélyesen szétágazó közös munkánkban is – X – szerepet kapott. Hetvenéves koromra (élete hetvenedik évében vánszorgó, de még mindig kaján és – kínosan – vigyorgó „fiatalemberként”) alapszókincsemmé vált a STB és az X.Ez utóbbival szoktam helyettesíteni a keresett, de nem talált jelzőket. Amíg – egyszer talán – rájuk találok.

…Most az X és STB terepét is elhagyom.

Oda tartok, ahol bevillannak a konkrétumok…

Polcz Alaine nagyformátumú, izgalmas és érdekes személyiség. Asszony, akit sokan ismernek. Asszony a fronton című önéletrajzi műve elsőként beszélt őszintén a második világháborúban megerőszakolt nők traumáiról. Mindarról, ami vele megtörtént. Ami nők tízezreivel történt, de amiről mindenki hallgatott.

Az Asszony a fronton – maradandó mű! – mellett Polcz Alaine fontos gyermeklélektani tanulmányok szerzője, gyakorló klinikai pszichológus, a magyarországi Hospice mozgalom egyik alapítója. És az is közismert, hogy a sokra tartott prózaíró, Mészöly Miklós felesége. STB. (Esküszöm, ebben a fejezetben ez az utolsó STB!)

Villanhatnak a konkrétumok.

Egyetemi hallgatóként találkoztam először Polcz Alaine-nel. A nevével és egy tanulmányával a gyermekek haláltudatáról. Elemi erővel hatott rám. Folyamatszerűen. Később is, sokszor felidéződött bennem.

Huszonnégy éves voltam, amikor születése után tizennégy órával meghalt az első gyermekünk. Császármetszéssel született, akárcsak második gyerekünk, Eszter, aki egyke („pszeudo-egyke”) maradt. Több császármetszést nem kockáztathattunk.

Az óvodás Esztert 1983-ban riadtan hoztam (Bukarestből) a budapesti Tűzoltó utcai klinikára. Ott dolgozott Polcz Alaine. Addigi felületes ismeretségem Mészöly Miklóssal akkor mélyült barátsággá. Néhány találkozás után barátságnál többet: szövetséget kötöttünk. Mondhatni, „szervezkedtünk”. Segített nekem megszervezni, hogy kvázi titkosan kezelt álnéven közölhessek Magyarországon. És terveztünk.

És zajlott a történelem, veszettül, tervezetlenül.

A csernobili atomrobbanás „füstjét” a szeszélyes szél Bukarest felé sodorta. Akkor éppen ott éltünk. (A HÉT című kulturális hetilap egyik szerkesztőjeként dolgoztam.) A csernobili felhők feleségemnél végzetesnek diagnosztizált betegséget okoztak. Rémregénybe illő fordulatok árán vittem Budapestre, a Korányi Klinikán feküdt két és fél éven át. Én vissza Bukarestben túszként hagyott kislányunkhoz. Nemzetközi közbenjárásra végül útlevelet kaptunk Eszterrel, hogy édesanyját a műtéte előtt meglátogassuk a budapesti klinikán. Nem tértünk vissza Romániába. Végül a fenyegetettség is megszűnt: a magyar hatóságok már nem adták vissza a „testvéri szocialista Románia” hatóságainak a Magyarországra menekülteket. (Úgy kellene ide a STB!)

A magyarországi rendszerváltás forgatagában egyik munkalehetőségem Mészöly Miklós szülővárosához, Szekszárdhoz kötött. A Magyarok című kulturális és közéleti (akkoriban minden „közéleti” volt) folyóirat főszerkesztő-helyettese lettem. Ennek a lapnak az 1990. évi 7., júliusi számában közöltem részletet az Asszony a fronton kéziratából.

„Elütött”, elsodort a könyv… (A „magával ragadott” szokványos kifejezés helyett keresek ide, ehhez a könyvhöz illő szavakat.)

…A történelem széljárása is viharosan ellentmondásos volt az 1990-es évek elején.

Kavargó illúziók között tántorogva végül saját magamba kapaszkodtam. Megalapítottam a PONT Kiadót. Mészöly segített, és újabb – olykor fantasztikus – terveket szőttünk. Alaine-nél maradva: egy évtizeden át a PONT Kiadó jelentette meg a könyveit (gyakorlatilag az életművét). Ilonával könyvsorozatokat szerkesztett Alaine, folyóiratot gründoltak, találkozókat szerveztek.

Az életünk – túlságosan is – összefonódott a Mészölyékével. Kisoroszi lakásuk szomszédságában, gyönyörű helyen, Miklós segítségével egy kis „hétvégi” házat vásároltunk. Ez lett – végeredményben titkos – menedékem, „búvóhelyem” vagy másfél évtizedre. Alaine-éknek is volt hozzá kulcsuk. Nekünk pedig még az ő Városmajor utcai, budapesti lakásukhoz is.

Azért sorolgatok ilyen tényeket, mert nélkülük képtelenség rögzítenem, hogy ki volt nekem Polcz Alaine, akit soha nem tegeztem. Aki folyton bele akart szólni az életembe (akárcsak az anyám és a feleségem), akivel ezért – is – sokat veszekedtem, és ilyenkor néha úgy fel tudott húzni, mint a „csúcstartó” édesanyám vagy a feleségem. (Nem hagyhattam őket faképnél!)

Én a mindent felhasználó rögzítés – kényszerűségből „kényszeres” – megszállottja voltam, gyerekkoromtól fotóztam, rajzoltam, mindenfélét gyűjtögettem, jegyzeteltem, memorizáltam. (Úgy kellene ide egy STB!)

Ismerős volt Alaine-nek is ez az attitűd. Még (szintén) gyerekkorából. Könyveket állítottunk össze együtt, és arra is rávett, hogy elmenjek Kidébe, gyerekkori barátnőjéhez, és fotózzam a falut, fotózzam Bíró Bertát, hozzam el a ládikóból, a fiókból a talán felhasználható régi kis fekete-fehér, amatőr fényképeket. Ekkoriban (veszélyes betegség sürgető árnyékában) szántam el magam a Székely Jeruzsálem című könyvem véglegesítésére. A hihetetlen sorsokat görgető történetet fotók nélkül kétségesnek tűnt az olvasók elé idéznem. Bármit használni fogok, akár gyerekkori fotókat is – döntöttem –, de élnie kell ennek a történetnek. Alaine volt egyik első olvasója. Elviseli-e, megbocsátja-e nekem a Székely Jeruzsálemet a családom és – legalább – a szűkebb pátriám/nációm? Híres pszichológiai érzékével ezt kellett megsaccolnia Alaine-nek…

„Megbocsátják”, mondta, „nyugodjon meg”. És rábeszélt Kidére meg Bíró Bertára.

Az életed, Bíró Berta – ez lett a könyvének a címe. Az életed, Polcz Alaine – ötlött fel bennem egy „rímelő cím”.

…De nem akartam könyvet írni sem Alaine-ről, sem Mészölyről, az emlékirat műfaja nemhogy nem vonzott, hanem szinte taszít még ma is.

VISZONT: mindig foglalkoztatott, izgatott az akaratomtól (akaratunktól!) is független felidéző erő. Ahogyan árad, ahogyan működik és hat. Elsodor – valahová, ahová talán nem is akarjuk.

„Felidéző” erejű fényképekből – saját erőd fogyatkozása idején is (némi vigasz?) – kirakható az életed. Egy-egy élet.

Egy-egy fotó villan, és ez a villanás olykor úgy csap belénk, mint a villám. …Képaláírások. Esetleg ennyi szükséges adalékként egy fotókból – mozaikszerűen – kirakott élethez. Ami a képek fölé írható, az a cím: Az életed, Polcz Alaine.

Sorakozó fényképek vonulatai találkoznak azzal – a fotó már csak ilyen –, ami az én életem, és azzal is, ami titokzatosan felidéző erők áttételein talán neked is: Az életed, kedves Olvasó.

(PONT Kiadó, 2021)