Azt mondják, hogy az élet értelme a család és a szaporodás. Azt mondják, hogy az élet értelme a pénz és a felhalmozás. Azt is mondják, hogy az élet értelme, a hatalom, a szenvedély vagy éppen a szenvedés, a fejlődés vagy a tapasztalás. Folyton mondanak valamit az élet értelméről, de mégsem úgy tűnik, mintha az emberek tudnák, mit keresnek itt, miért élnek, mi az életük értelme? Te tudod, mi az életed értelme? Van-e egyáltalán az életnek értelme?

Vagy az élet egyszerűen csak élet, s a halál pedig csak halál?

Ilyen kérdéseket én főleg télen teszek fel, s most igazi tél van, Január herceg jeges lehelete vonja körbe a tájat, s fagyos hógömbbe zár mindannyiunkat.

A kertben, kihasználva a fagy előtt még a téli napfordulóval érkező enyhülést, „tél alá vetettünk”, átültettem egy kis barackfát, rendbe raktam az üvegházat, kiüvegeztem a maradék mézet, propoliszoldatot készítettem, s kint zsákvászonnal körbecsavartuk a leandereket. A kaptárak kijáróit óvatosan megtisztítottam egy ecsettel az elhalt méhecskéktől, végighallgattam őket, zümmögnek-e még a kaptárak mélyén?

Zümmögnek.

Most jön a neheze, Január herceg, teljes pompájával, zúzós faggyal. A méhek telelő fürtje felé téli vitaminos cukorlepényeket tettem, mert ők már arccal a tavasz felé állnak, ahogy elkezdtek hosszabbodni a nappalok – akár csak egyetlen perccel is –, megérezték, és az anyák újra petéznek, a méhcsaládok újraindulnak. Ilyenkor huszonöt fokról harmincötre melegítik magukat, s lassan, de biztosan odabent újra megindul az élet. Minden alkalmat, amikor kiröppenhetnek, kihasználnak, s minden ilyen alkalom felér a tiszta életveszéllyel, mert bármikor jöhet a gyors lehűlés, eső, sőt hó, s akik kint vannak, könnyedén áldozatául válnak mindennek. Ott állok kaptáraim mellett, visszacsuktam őket, miután gondosan betakargattam kenderszövettel a méhcsaládokat, s egy halk imát mondok magamban, azért, hogy sikerüljön nekünk ez az utolsó, kritikus időszak a tavasz előtt.

Az életért imádkozom.

Tapasztaltam már azt, hogy milyen a halál, és azt is, hogy milyen az élet. Spirális körforgásnak látom az élet és a halál váltakozását, s azt hiszem, mindennek és mindenkinek megvan a sorsa, szerepe, helye ebben, egyetlen méhecskének is, éppen úgy, ahogy neked is, aki olvasod kerti levelemet, s nekem is, aki írom. Hogy mi az élet értelme?

Ezen tűnődök, miközben visszasétálok a házba, töltök egy kis gyümölcspálinkát, tömök egy pipát, s a hűvös szélben lassan rágyújtok, belerévedve a megdermedő tájba.

Szeretem a telet, mert tökéletes időszak az írásra, mert nagyszerű alkalom az elmélyülésre. Az emberek, eltávolodva a természettől, már nem követik annak ciklusait, fogalmuk sincs arról, hogy a természet az élet, s közben a természet sem úgy ciklikus már, mint régen. Enyhébb telek és forróbb és szárazabb nyarak, de felénk még megvan a négy évszak, s ha figyelsz a növények és az állatok mozgására, láthatod, hogy ők is igyekeznek a változó világhoz alkalmazkodni. Érdemes nekünk is, mert másképpen működik az ember télen és másképpen nyáron, mást sugall a tavasz és mást az ősz. A természet és az évszakok közvetlenül és érzékien beszélnek az életről és az élet értelméről.

Mi az élet értelme?

Az ismeret? A tudás? A tapasztalat? Az érintés? Hamvas Béla írja egy kiadatlan tanulmányában a hagyomány emberképe kapcsán, hogy „[…] minden ismeret Istenről való ismeret, minden tudás Istenről való tudás, minden tapasztalat Istenről való tapasztalat, minden érintés Isten megérintése. Embert megismerni annyi, mint megismerni azt, hogy az emberben Isten milyen életet él. Ez a megismerés egyben közeledés Istenhez, és ugyanakkor az üdv útja is.”

Ezeket a mondatok forgatom magamban, miközben belebámulok a télbe, s azon gondolkodom, hogyan is beszéljek hozzád, mit is mondjak neked arról, hogy mi is az élet értelme ilyenkor télen? Lehet, hogy télen az az értelme, hogy elfogadjuk a halált? Hogy mindennap, amikor aludni térünk, kissé meghalunk is? Lehet, hogy igazi élet csak abból fakadhat, aki megérti a halált is? Lehet, hogy el kell fogadnunk, hogy a nappalt éjszaka követi és az éjszakát nappal? Költői kérdések ezek, de azért örülök, hogy feltehettem neked.

Most gyere, húzódjunk be a házba, begyújtok a kandallóba, főzök egy teát. Nem szólunk egy szót se, annyi kérdés volt ma már, egyszerűen csak behúzódunk, mint a méhcsaládok a telelő fürtbe, s míg mézzel édesítem a lassan kihűlő teát, bocsánatot kérek tőled, hogy most sem tudtam igazán megválaszolni, ezt a kérdést, de te csak legyintesz, s úgy idézed mosolyogva, hogy:

„Isten nem az élők istene, hanem az élet istene.”

Weiner Sennyey Tibor