Tavasztündér meztelen lábacskáinak gyöngéd lépései ébresztik a tájat, s nyomában virágzás ömlik végig a völgyeken. „A nők zsebkendője megtelik a szerelem náthájával…” – amint azt Szindbád mondta, s a férfiakban lázas gyöngeség ébred, amit nem csitíthat sem bor, sem étel, talán csak a hónapos retek. Tavasz, tavasz, szerelmes vagyok beléd, amióta élek.

Gyere, tarts velem reggeli kis kerti sétámra! Nézd, az üvegházban szép sorban nőnek palántáim. Különféle paprikák és paradicsomok, bazsalikomok és uborkák. A fóliasátorban többféle hagyma, saláta, mángold, répa és… retek. Nincs nagyobb gyönyör, mint a tavaszi reggelihez friss zöldséget enni. Sokszor csak kijövök ide, kihúzok egy-egy hagymát, éppen csak lesodrom róla a földet és megeszem mindenestül. Nincs fenségesebb csemege, hacsak nem a hónapos retek. Akinek a szépséghez, a költészethez és a szerelemhez egy csöpp érzéke van, az ezt nagyon jól tudja.

Krúdy Gyula nagy rajongója volt a hónapos reteknek, egyik legszebb írásában – a Hónapos retek kalandjaiban – így vall:

„– Halljuk, mit mondott »hónapos retek« őnagysága? – kérdezte a láthatatlan asztaltárs.

– Azt mondta, hogy »szeretlek« – felelt Szindbád nem minden meghatottság nélkül. – Ugyanis a korai, tavaszi termények azok, amelyek leginkább elárulják érzelmeiket, mint akár a tapasztalatlan, fiatal nők elárulják magukat a szerelmi vallomásra.”

S ha Krúdy megengedhette magának azt a luxust, hogy szerelmes volt a friss, tavaszi, hónapos retekbe, akkor talán mi is kifejezhetjük érzelmeink végre a reteknek, hiszen ilyenkor nem lehet nem szerelmesnek lenni, különösen az ilyen szép, kerek, harsogó és pirospozsgás lényekbe, amelyek alighogy kidugják fejüket, azt kívánják, hogy beléjük harapjon az ember.

Ilyenkor, tavasszal van, hogy azt gondolom, a magyar nyelvet és irodalmat csak azért teremtette a jóisten, hogy Krúdy Gyula ilyen mondatokat írhasson a hónapos retekről:

„Amint én ismerem a világot, úgy tapasztaltam, hogy annak a gömbölyded, hosszúbajuszú, különös ízű jövevénynek, amilyen a »hónapos retek« (amely egyesíti magában az élet minden ropogós, piros színnel, frissen, gyönyörűen ígérkező élvezetét beköszöntő tavaszkor, amikor a fekete föld alól oly tündökölve jön elő, mint az új élet), annak a meglepő jövevénynek – a »hónapos reteknek« más célja is van a feltűnésen kívül. Igaz, hogy szeret csókolódzni; tavaszi hangulatot terjeszteni; szeret öreg kofaasszonyok sátraiban vagy tündöklő bolthelyiségekben, kerti földben vagy almos sárban, téltől tavaszig várakozni arra, hogy mikor jött meg az ideje.”

De aztán gyorsan túllendülök az ilyen mély és komoly irodalomtörténeti és elméleti kérdéseken, mert hiszen megkezdődnek a munkálatok nemcsak a kertben – ahol már menyasszonyi ruhájukat fölöltötték a gyümölcsfák –, hanem a méhesben is.

Tavasztündér mosolyogva simogatja végig zümmögő barátnőinek bundás kis testét, s kérdően néz rám, miközben a méhes közepén állunk az édes zümmögésben. Büszke csodálkozással mesélem neki, hogy idén különösen jól sikerült a méhek áttelelése, mert alighanem én vagyok az első méhész, aki télen is szaporított. „A méhek nem olvasták azt a szakirodalmat, amit te.” – mondta erre méhész barátom, miután meglepődtem, hogy ősszel egy családban két azonos évben született anya is egyszerre él, ami nagyon ritka, hiszen „anya csak egy van”. Békén hagytam őket, együtt átteleltek, hát szerették egymást a drágáim, alighanem. Ismerjük ezt Szapphó óta. Ahogy betette meztelen lábát Tavasztündér a méhesbe, rögtön kettészedtem őket, s most mindkettő petézik, így két család lett belőlük. Azt hittem tehát, hogy huszonhat méhcsaládot teleltem be, de valójában elszámoltam eggyel, így huszonhetet, plusz még ez a dupla-anyás család, tehát huszonhat helyett huszonnyolc méhcsaláddal jöttem ki a télből, ami egyrészt azt mutatja, hogy nem tudok számolni, másrészt, hogy a méheink csodákra képesek.

Tavasztündér ezt hallgatva aranyló napfényt kacag rám, s miközben dolgozom a kertben, a méhesben, a műhelyben, úgy mesélem neki, hogy talán megúsztuk most a fagyot is, ilyenkor támogatni kell a méheinket, meleg vizes itatót kaptak, friss műlépes kereteket, takarást. S ha kis szerencsénk van, akkor lehet, hogy némi saját mézünk is lesz ismét idén.

Mert tavasszal ez az élet értelme: hónapos retek felmelegedő földben és virágos gyümölcsösben zümmögő méh. Aranyló napfény és a tiszta méz. Jóleső munka és jóízű étel. Szeretetben élni. Az élet értelme tavasszal, hogy észrevegyük, a tél véget ért, s van szabadulás a rabságából, van feltámadás, mert mindig születik új élet a nagy körforgásból. S én, aki ezeket a kerti leveleket küldözgetem neked, most Tavasztündér lágy lépteit figyelem, oly nagy szerelemmel, minővel csak Krúdy tekinthetett a hónapos retekre.

Weiner Sennyey Tibor