Idén különösen későn kezdődtek meg az „aranynapok”, egészen októberre áttolódtak a hosszú, száraz nyár után, az esős szeptembert követően. Szeretem figyelni az évszakok váltakozását, szeretek bennük lenni, járni és élni őket, érezni bőrömön, beszippantani mélyen a tüdőmbe. Amióta kutyám van, s mindennap, bármilyen hideg és esős is az idő, kimegyek vele sétálni reggel, délben és este, tudom, hogy nincs „rossz idő”, csak rossz öltözet, alkalmatlan lábbeli. Az évszakok között nincs kedvencem, mindig azzal szemben vagyok elfogult, ami éppen van. Most az őszt dicsérem, de el tudok mélyülni a télben, szerelmes tudok lenni a tavaszba, és imádom a nyarat.

Ilyenkor, ezeken az őszi reggeleken kimegyek a kertbe, metszek, összekaparom az ösvényekről a leveleket, megforgatom a komposztot. Leszüretelem a maradék paprikáim, kiszárítom és megfüstölöm, leőrölöm őket. Üvegbe teszem a fűszerpaprika-őrleményt, hogy a téli, gőzölgő levesekbe csípős napfényt szórhassak. A spájz már szinte tele van mézzel, befőttekkel, krémekkel, lekvárokkal, szörpökkel, paradicsomlével, a fagyasztóban zöldségek levesnek, és húsok. Elrejtettem néhány palack bort, amit jóbarátoktól kaptam, és pár üveg pálinkát is a közelgő télre.

Ősszel máshogyan dolgozok, mint tavasszal. Nincs meg bennem az a tettvágy, nincs bennem az az „ide nekem a világot” érzés. Azon veszem észre magam, hogy csak ülök a lugasban, s nézem, mennyiféle színben pompázik a nádas a tavon. Figyelem a lugasban lehulló leveleket, ezt a lassú, gyöngéd behúzódást a tél elől. Mintha minden még egyszer magára öltené a napsütés aranyló palástját, mintha egy láthatatlan király járkálna körülöttünk, aki meghajol minden őszi virág előtt, minden érett gyümölcsnek külön köszön. Látlak, aranyló palástban járó láthatatlan király, és ismerősként üdvözöllek. Ő pedig megáll mellettem, gyöngéden rám teszi kezét, s azt mondja: „Nézz körbe, kert ez az ország, egy kertben élünk.” – Tudom, már mondtad, válaszolom csöndesen, s kinyitok egy palack fehérbort a lugasban, mindkettőnknek öntök az olajosan ömlő aranysárga nedűből, ő pedig mosolyogva iszik velem. „Ha tudod, akkor miért vagy bús, sőt haragos? Mit vársz ettől a néptől? Miért akarod felébreszteni?” – Egy pillanatra elkomolyodok, de aztán mosolyra fakaszt a korty bor, s úgy mondom neki, hogy nem akarok semmi többet, csak annyit, hogy nézzenek körbe, vegyék észre, hogy kert ez az ország, lássák, hogy egy kertben élünk, s ismerjék fel egy kertben önmaguk.

Bólint.

Sokáig hallgatunk, s én figyelem, a láthatatlan király aranyló palástja miképpen borul a fákra, a mezőre, a folyóra, a hegyre és völgyre. Az idő velünk egyszerre megáll, s közben köröttünk mégis úgy pereg, mintha gyorsított felvétel lenne. Ősz őfelsége mellett lenni olyan, mintha az ember benne lenne az idő sűrűjébe és kívül is, egy megállított, megmerevített, mégis múló, pörgő örökkévalóságban.

Most felemeli a poharat, belenéz a borba, s újra kortyol, közben a nappalt éjszaka követi, egyre hűvösebb éjszakák, a folyó völgye magával húzza a párát és a bolyhos felhőket, s mi innen, mintha kissé lebegnénk a kerttel, a házzal és a méhessel együtt, nézünk a tájra.

Ősz király, te ismered szívem legtitkosabb zugait, tudod, mitől félek és mihez vonzódok, tudod, mennyire törékeny és milyen erős vagyok, mond csak meg nekem, mit lehet itt tenni? A láthatatlan király közben új színeket lehel a falevelekre, a zöldesarany mellett most megjelenik a sárga, a narancs, a vörös is, s a tájra ráborult palástja színes foltokból hímzett vastag takaróvá szelídül. „Azt kérded, mit lehet itt tenni?” – Bólintok, ő mosolyog, s halkan válaszol: „Semmit. Semmit sem lehet tenni. Mindenkinek magának kell eljutnia a felismerésig, hogy egyszerre van egyedül s a többiekkel együtt. Mindenkinek magának kell felébrednie. Ébresztgetheted őket, de ha ők nem akarnak ébredni, akkor inkább hagyd őket aludni. Ha ők nem akarnak látni, nem láthatsz helyettük. Mégis…” – Mégis? – kérdezem reménykedve, s közben figyelem, ahogy méheim a betelelésre készülnek, felröppennek utolsó gyűjtőútjaikra, de már messze nem oly sűrű és hangos zümmögéssel, oly elszánt lendülettel, mint a tavaszi napforduló után s a nyári előtt. Az őszi napforduló jön, s aztán a tél. Minden befelé fordul, befelé figyel, összehúzza magát a kert, behúzódnak a kaptárakba a méhek, s én is befelé figyelek, mert van ott bent mindannyiunknak valami, amit úgy hívunk, hogy lélek, s szól egy hang, egyetlen hang, amelyre figyelni kell, amelyre figyelni érdemes, s amelynek neve lelkiismeret.

Kiisszuk a poharunkat, s elindulunk együtt a méhesbe, ő figyeli, ahogy felteszem az egérrácsokat, ahogy összehúzom a méhek fészkét, ahogy gondosan betakargatom őket. A méhek nyugodtak, lassúak a jelenlétében. Az ősz láthatatlan, aranyló palástú királya áll a méhes közepén, s a nap leányai tudják, hogy ez mit jelent. Majd megszólal: „Mégis, a kertész a tél alá veti a magokat, mert bízik bennük, s tudja, hogy azok a magok, amelyeket a tél körbeölel, erősebb és szebb termést hoznak. Mégis, az a mag, amelyben bízik a kertész, kihajt és termést hoz. Mégis, a méhész bízik abban, hogy át tudja teleltetni méheit, mert tudja, hogy tavasszal új virágzás, új méz, új remény jön. Mégis, az a méhcsalád, amelyben bízik a méhész, erősebb lesz, s kitartóbb, mert tudják, hogy tartoznak valahová, van valakijük. Mégis, a költő ír, mert egy láthatatlan király rátette kezét vállára, s azt mondta neki, hogy mégis.” Mégis… – ismétlem mosolyogva, s egy pillanatra olyan, mintha tudnám, mi az élet értelme.

Ugye te is látod már az ősz láthatatlan fenségét, te is ismered őt, te is hallod, te, akit nem látok, s aki látsz engem, akit nem hallok, s aki hallasz engem, s akinek halkan írom ezeket az aranylóan hulló kerti leveleket?

Weiner Sennyey Tibor