Az éjszaka bivalyai
Amikor Misi kisfiú volt, a nyári délutánok Ázsiává délibábosodtak, és mozdíthatatlanul elnyúltak az emberszívek párnáin, akár egy kényúr. Bár az utakon akkoriban már inkább keleti márkájú autók és biciklik gurultak, az őshazából réges-régen idáig hajtott fekete bivalyok kísértetei még mindig ott fújtattak a dűlők kátyúi fölött, békalencsés laposok után vágyakozva.
Misi az ilyen délutánokon általában Pityuval játszott, az unokatestvérével, aki a nagyközség legszélén lakott, a vasúti sorompón túl, ahol a föld sárga futóhomokká aranyosodott, a mekegő szőlőtőkék kecskecsöcsöket növesztettek a gyurgyalag-kiáltásos ég alatt, és ahol még csendesebb volt a csend és mozdulatlanabb a mozdulatlanság.
Egyik nap azt játszották, hogy a ház melletti homokdomb oldalába ásókkal és lapátokkal alagutat ástak, melynek végét egész kamrává szélesítették, és földalatti bunkerüket ezután a házból kicsent tárgyakkal tették otthonosabbá.
Estefelé járt az idő, a munkások biciklikkel tartottak hazafelé a téeszek aklaiból – vagy legalább az egyik olcsó borkimérés savanyú vigasztalásába. Pityu anyukájának, Ilonka néninek ekkor jutott először eszébe, hogy ránézzen a két gyerekre, hiszen közeledett a vacsoraidő.
Amikor Ilonka néni meglátta, hogy a gyerekek milyen életveszélyes dolgot művelnek az akármelyik pillanatban rájuk szakadó homokdűne alatt, Jászai Mari-san a szívéhez kapott az otthonkájában, majd rögtön kiparancsolta őket a lyukból. Az alapos leszidás után azonnal betemettette velük a bunkert, melyet egész napi, nehéz munkával güriztek ki.
Ilonka néni szerencsére gyorsan megenyhült, és a hirtelen időjárás-változás olyan kedvező klimatikus viszonyt eredményezett, hogy Misit is meghívta vacsorára, de amikor észrevette, hogy a szebb és értékesebb tányérok közül több is hiányzik, megint összegyűltek homlokán a viharfelhők, és szeme villámokat szórt.
„Hová tűntek a tányérjaim?” ‒ mennydörgött ki belőle a kérdés, és miután Misiék a padlót bámulva beismerték, hogy az imént betemetett alagút mélyén, több méter aranyló homok takarásában vannak, Ilonka néni már meg sem merte kérdezni, hogy mi mindent temettek még el a tányérokkal együtt.
Lerogyott a legközelebbi hokedlire, és úgy tűnt, mintha soha nem is akarna felkelni róla. Mintha az éjszaka fekete bivalyai sem tudnák felhúzni onnan, melyek a távolban már ott gyülekeztek a légydöngéses ablakon túl, valahol Mikelaka évszázadok óta elpusztult faluja alatt.
Acsai Roland
