Haklik Norbert írása Selja Ahava, finn írónő Európa-díjas regényéről

Vannak könyvek, amelyek egyetlen, egyszerűségében nagyszerű ötletre épülnek, és a végletekig kibontják a benne rejlő lehetőségeket. Selja Ahava finn írónő Az égből leeső dolgok című Európa-díjas regénye is ilyen alkotás. Ahava ugyanis egy fizikai jelenséget helyez el az általa befolyásolt emberi sorsok kontextusában, hogy ezáltal végül metafizikai síkra emelje azt.
Ahava regényének apropója a „kék jég” néven ismeretes jelenség, amely talán a legbizarrabb példája annak, hogyan vezethet emberi tragédiákhoz a légi közlekedés. Kék jég akkor képződik, amikor az utasszállító gépek vécétartájának tömítése szivárogni kezd. A gép belsejéből kiszabaduló – a fertőtlenítőszernek köszönhetően kék színű – vizeletcseppek odakint aztán megszilárdulnak, minek következtében termetes jégtömbök képződhetnek. Leszálláskor aztán a külső hőmérséklet emelkedésével ezek meglazulnak, és kék színű vizeletbombaként szabadulnak el a repülőgép testéről rendszeresen, amit persze a légitársaságok nem vernek nagydobra – legalábbis így szól a városi legenda.
Az ellenőrizhető valóság kevésbé fenyegető. A kék jég okozta halálesetekkel riogató történetekről rendre kiderült, hogy kitalációk – bár némelyek még arra sem sajnálták az energiát, hogy fényképfelvételeket photoshopoljanak össze a jelenséget dokumentálandó, például egy másfél embernyi vizeletgerely által földhöz szegezett yorkshire-i nőről. Az irodalomban azonban minden ötlet annyit ér, amennyire az adott szövegben működik és amennyire az adott szöveget működteti. A kék jég pedig eléggé erős ahhoz, hogy elbírja Az égből leeső dolgok első, A falba temetett lány című fejezetét, amely a regényterjedelemnek közel a felét a magáénak követelte. Persze a kék jég remek szövetségesre is talált ebben, a félárva Saara személyében, aki egyszerre főszereplője és narrátora a regény első felének, és aki édesanyját egy bizarr balesetben veszítette el, amelyet éppen egy, az égből aláhulló jégbomba okozott.
Az, hogy a szöveg működik, elsősorban a Saara-figurának köszönhető. A kislány ugyanis egyszerre beszél „kifelé”, a környezetéhez, valamint „befelé”, tehát az olvasóhoz. Mindez nem csupán azáltal teremt izgalmas dinamikát, hogy Saara belső gondolatfolyama sokkal többről szól, mint amennyit a környezete számára láttatni enged belőle, hanem mert nyíltan és őszinte megértésvággyal vet fel olyan kérdéseket, amelyeket a felnőtt világ tabuként kezel: „A felnőttek mindig azt kérdezgetik a gyerekektől, mire gondolnak. De szerintem megijednének, ha elárulnánk. Például ha szeles az idő, és hároméves vagy, nem érdemes a horizontot bámulva azt mondanod: »Azon gondolkodom, hogy hol születik a szél.« Ehelyett inkább mondd azt, hogy helikoptereset játszol. És ötévesen se kérdezősködj túl sokat a halálról meg a fosszíliákról, mert a felnőttek nem akarnak a halálra gondolni, sem arra, hogy a mesehősök is megöregednek, sőt arra sem, hogyan halt meg Jézus a kereszten. Amikor kicsi voltam, azt hittem, anya nagyijából fosszília lett, hiszen már olyan régen meghalt. Most már tudom, hogy páfrányból, csigából vagy dinoszauruszból keletkezhet fosszília, nem pedig nagymamából vagy más emberből. A felnőttek tehát azt hiszik, hogy a hátsó ülésen ülő gyerek a szembejövő teherautókat vagy az útjelző táblák betűit számolja, esetleg azt játssza, hogy a mutatóujjai hercegnők. Holott valójában a felnőtt körvonaláról vagy az időről gondolkodik.”
Az égből leeső dolgokban Ahava egyszerre két olyan kérdést is feszeget, amelyektől korunk embere – legalábbis a nyugati világban – igyekszik távol tartani magát. Az első ilyen téma a halálról való gondolkodás és a róla szóló (pár)beszéd kultúrájának hiánya, amelyet már-már groteszk tömörséggel jelképez az a két mondat, amelyben Saara így idézi fel az édesanyja elvesztését követő epizódok egyikét: „A tanár néni elmondta az osztálynak, hogy meghalt az anyukám. Ezután az osztálytársaim kérdéseket tehettek fel. Nem tudom, mit kérdeztek, mert hiányoztam. Egyébként is hallgattam eleget a rendőrök kérdéseit, az ápolónő kérdéseit, apa kérdéseit. Aztán rajzoltak az osztálytársaim. Láttam a rajzokat a tavaszi ünnepségen. A tanár néni a többi rajzot és alkotást hazaküldte, de az anya haláláról szóló rajzok különálló kupacként tornyosultak az asztalán. Repülőgépeket ábrázoltak, amelyek felrobbantak az égen vagy falnak ütköztek vagy bombákat potyogtattak. Valaki rajzolt egy nőt, akinek egy láda esett a fejére, a szeme két iksz volt, és kilógott a nyelve. Ezeket a rajzokat nem küldték haza. Mit is lehet csinálni ezekkel a rajzokkal? Még a tanár néni sem tudott velük mit kezdeni, ezért maradtak ott az asztalán.” Ez a naivitásnak álcázott merészség teszi elkerülhetetlenné, hogy Ahava könyve tovább íródjék az olvasóban, és gondolkodásra késztesse saját tapasztalatairól, aggályairól, netán traumáiról.
A másik kérdés pedig – amely a regény további fejezeteinek középpontjában is áll – azt firtatja, mennyire megsemmisítőnek bizonyulhat, amikor egy-egy váratlan esemény szétzúzza a korunk emberének énképébe szervesült illúziót, miszerint mindenki mindenható ura a saját életének. Ahava a Saara történetét követő regényfejezetekben is olyan történeteket vesz sorra, amelyek főszereplője ezzel az illúzióval kénytelen leszámolni. A finn írónő regényében még akár egy olyan, egyértelműen örvendetesnek tűnő esemény is súlyos csapássá válhat azáltal, hogy alkalmat teremt a sorsunk feletti teljes kontroll hiányának felismeréséhez, mint amikor Saara nagynénje, Annu néni másodjára nyeri meg a lottón a főnyereményt. De külön fejezet szól a nagynénivel levelező skót halászról is, akinek öt villámcsapást sikerült túlélnie, valamint arról, hogy lesz a mesevilág terminológiája és logikája a valóság elviselhetővé értelmezésének eszközévé akkor, amikor valaki úgy dönt: annak ellenére kihordja magzatát, hogy annak deformációja minimális esélyt sem enged az életben maradásra.
Selja Ahava tehát a modern ember énképének legkockázatosabb tévképzeteivel szembesíti az olvasót – azzal, hogy a sors mennyire máshogyan mőködik, mint a regényszereplők nagy kedvence, Poirot világa, akinek „mindig csak egy kérdése van, arra egyetlenegy válasza”. Az égből leeső dolgok olyan regény, amely – ha van mersze és ereje ehhez a párbeszédhez – közös gondolkodásra hívja az olvasót arról, mennyire nem tőlünk függ, mikor mit ad és vesz el az ég.

(Typotex, 2017; fordította: Molnár Csilla)