A komp betonrámpája alatt egy nagyjából ötven méter hosszú partszakasz a névtelenségbe és a határtalanságba visz. Vannak persze másfelé is olyan helyek, olyan helyeim, ahol átéltem már a „szent elveszettség” mindennél jobban kívánt állapotát, mégis ez a hely az, ez a kavicsos part a komp alatt, ahol a legtöbbször, és talán a legintenzívebben. Hogy miért éppen ott, nem tudom, és rég nem is próbálok már magyarázatot találni rá. Kénytelen vagyok elfogadni, hogy a meghatározó és lényeges dolgok valamiképp tőlem függetlenül működnek, és ennek a működésnek a mozgatórugói a legtökéletesebb módon el vannak rejtve előlem. Egyszer csak megtörténik valami, de hogy mi történt valójában, azt még a legéberebbek is csak később képesek tudatosítani magukban. Hogy mennyivel később, azt lehetetlen megmondani. Voltak olyan pillanatai az életemnek, amelyekre a mai napig sem tudok egyértelmű magyarázatot találni, mégis érzem, hogy a legmeghatározóbb pillanatok éppen ezek. Ezekből lélegzem, ezekből élek. Az tart meg a létezés felszínén, amiről fogalmam sincs.

A víz átlátszó és tiszta, erős a sodrás. Alig tempózom néhányat, és magával ragad a folyó. Semmi agresszivitás nincs ebben az elragadásban, nem ijeszt meg, nem tölt el a kiszolgáltatottság érzésével. Egy nálam sokkal hatalmasabb erőre bízom magam. Vigyen, ahová akar. Ez az erő azonban nem visz messzire. Úgy ötven méter után érzékelem, hogy megálltam, nem sodródom tovább. Holott elég mélyen vagyok ahhoz, hogy ne így legyen. Néhány másodpercnyi egyhelyben lebegés után pedig lassan visszavisz az erő oda, ahonnan elindultam. Tettem egy kört anélkül, hogy igazából úsznom kellett volna. Valamiféle kör alakú áramlás dolgozik itt, a komp alatt. Vagy inkább spirál alakú, mert ha sokáig hagyom magam fölfelé vitetni az áramlattal, egyszer csak egy olyan helyre érek, ahol nem mozog a víz. Egy néhány négyzetméternyi mozdulatlan vízfelület. A vihar mozdulatlan középpontját szokták a vihar szemének is nevezni. Ez a hely az áramlat szeme, a mozdulatlan középpont, ahol az ember kikerül a fizikai törvényszerűségek hatása alól. Persze lehet erre mondani, hogy ez is egy fizikai törvényszerűség, csak épp ritkábban találkozunk vele. Ez igaz is valószínűleg, de épp ez a szokatlanság az, amitől olyan érzésünk támadhat, mintha egy kis időre kívül kerülnénk a tehetetlen anyag hatáskörén.

A szakralitást megtagadó ember csak úgy tesz, mintha megtagadta volna a szakralitást, valójában azonban képtelen rá. Minden mozdulatunk végső soron rituális mozdulat. A természetben pedig minden pillanatban kénytelenek vagyunk szembesülni a rajta átsütő természetfelettivel. A komp alatti áramlat spirálmozgásában átélhetem a létezés ciklikus áramlását, illetve megtalálhatom azt a pontot, ahonnan mindez már csak kívülről szemlélhető, anélkül, hogy részese lennék a folyamatnak. A középpontból nézni, hogy mi történik. A keresztény misztika, a nagy keleti hagyományok létértelmezése ölt testet a folyó mozgásában.

Azt lehet mondani, hogy ezen a néhány méteres partszakaszon megtörténik minden, leképeződik a létezés összes fontos mozzanata, csak figyelni kell a folyamat természetét. Figyelni és tanulni a folyótól, mert szünet nélkül a lényegeset mondja, a lényegeset mutatja, és ezen az sem változtat, ha az ember mindezt úgy köszöni meg neki, hogy lassan kanálissá alázza vizét.

Nem tudom, összefüggésben van-e ezzel, hogy ezen a partszakaszon találni a legtöbb régi lomot, egypengőst, világháborús töltényhüvelyt, cserépdarabot. Nem tudok úgy végigsétálni rajta, hogy ne találjak valamit.

Amikor hazaérek, első utam általában ide vezet. Lejönni a partra, leülni a sóderre, és hagyni, hogy a lassú hömpölygés magával vigyen, kioldja belőlem a felesleges és haszontalan gondolatok tömegét. A folyó illata a legrégebbi illat, amelyet ismerek. Ha megmosom az arcom a folyóban, ugyanaz leszek, mint két vagy három éves koromban, és tudom, hogy alapvetően semmi nem változott bennem azóta. Az én időm a folyó ideje, amely az időtlenségbe tart. Az áramlat szemébe, ahonnét nincs tovább.

Győrffy Ákos