Körülnéz az ember a nagy magyar szellemtérben, és azt látja, hogy mindenki regényt ír. A presszótulajdonos megírja családja regényét, az érettségiző lány megírja, mi van a fejecskéjében, a dilettáns költő ötszáz oldalon prózálja meg elmondani, amit versben sem sikerült soha. A könyvpiaci munkások pedig arról számolnak be, hogy ma a nép regényt olvas. Nem novellákat, nem verseket, nem esszéket (na, azt aztán végképp nem), hanem regényt. Minél több kötetes, annál jobban viszik. Ma az átlagember úgy veti bele magát a kortárs regényfolyamba, mintha az élete múlna azon, hogy sikerül-e elmenekülnie a szűk levegőjű létezőből valami kies álvilágba.

Nincs ezzel semmi baj. „Még mindig jobb, mint ha drogoznának” – szokták mondani a népszerető okosok, és bár erről nem vagyok meggyőződve, általában helyeselni szoktam. Persze felszíni igenlésemet mindig komor háttérérzések kísérik. „Minek ír, aki nem bírja?” – kérdezem magamtól a költőit ilyenkor. Na jó, scribere necesse est, ha már emberek vagyunk, értem én, de ha az író nem saját vérébe mártja pennáját, hanem csak a zsebkendője szélét cakkozgatja, akkor vajon nem tenné mégis jobban, ha becsületes szakma után nézne? Olvasója pedig, aki a létet még felhorzsolni sem képes írásmű olvastán úgy érzi, hogy mindez enlelkéből lelkedzett, és egész életét új megvilágításba helyezi, nem akkor járna el helyesen, ha (e reflektorfényt a vakondokokkal megosztandó) elásná magát?

„Arisztokratikus barom vagy” – mondom magamnak. Miért ne írhatna-olvashatna bárki bármit? Hiszen annak idején a Magyar Horgász című havilap szerkesztői is azt válaszolták egy olvasói ötletre, amely szerint rekordlistájukon a benevezhető pontyfogások alsó súlyhatárát emeljék föl a korábbi 10-ről 15 kilóra, hiszen hazai tavi disznaink egyre kövérebbek lévén rég kihízták e határt, hogy semmi értelme a változtatásnak, hiszen így is, úgy is a legnagyobb hal lesz a győztes.

Abba is hagyom mások jogtalan ostorozását, és írom inkább, ami a dolgom. Elmerengek azon, hogy én magam mi a fenének írok. Segítségül idézem Walter Benjamin szellemét: „Ha egy városban nem tudunk eligazodni, az még nem sokat jelent. Ahhoz azonban, hogy egy városban úgy tévelyegjen az ember, mint egy erdőben, már kell némi jártasság. Ilyenkor az utcanevek úgy szólnak a bolyongóhoz, ahogy száraz gallyak ropognak a talpunk alatt, és a város szívének utcácskái a napszakot olyan pontosan tükrözik, akár egy völgyteknő. Ezt a művészetet én csak későn tanultam ki; azt az álmomat teljesítette be, amelynek első emlékeiről füzeteim itatóspapírjainak labirintusai árulkodnak…”

Ha az ember nem tud eligazodni magán, az még nem sokat jelent. Ahhoz azonban, hogy a saját életünkben úgy tévelyegjünk, mint egy erdőben, már kell némi jártasság. Ilyenkor múló napjaink megélését egyre erősebben kísérti egy érzés. Mert a jártasság túlságosan tudatos fogalma lassan érzéssé nemesül abban a folyamatos lelki gyakorlatban, amelyről most beszélni akarok. Célom – ha van egyáltalán – mindössze annyi, hogy összegyűjtsem azokat a gondolataimat, érzéseimet, tapasztalataimat, amelyek, ha szerencsém van, kirajzolnak egy mozaikképet. Egy erdő képe ez, amely én vagyok. Amíg a nagy, életnyi tevés-vevés közepette meg nem hallom e belső rengeteg lombsuhogását, addig a tévelygés nem jelenthet többet, mint céljaim elvétését. De ha helyes úton járok, akkor egyszer csak bent találom magam abban a sűrűben, ahol eltévedni emberi dolog. A tévelygő léptek már nem a kiutat keresik egyre szaporábban trappolva, hanem rácsodálkozva a világra bejárják az erdő testét. Ez a séta az életem. A pillanatokat, amelyekben úgy érzem, mintha a súly szívébe merülnék, igyekszem magammal vinni mindenhová. Szellemi alapállásom ez. Sok minden adódik ebből: vélemény, magatartás, lelkiállapot, érzékenység, szimat, konfliktusok. De ez mind csak következmény, nem kell törődni velük.

Hogy miért ír az, aki e szellemi alapállás rabja? Előbb arról, miért nem. Az ilyen ember nem pusztán egy történetet akar elmesélni. Nem akarja tanítani egész népét. Nem akar gurukönyvet írni. Nem célja, hogy programadó bábája legyen báboknak. Semmiféle küldetéstudata nincs. Nem hirdet új Dionüsziát, mint afféle érzésfelcser.

A sűrűbe vezető, kanyargó ösvényekről akarok mesélni. Addig cincálni saját életemet, amíg fel nem oldódom a mindenkiben. Az érthetőn túl megpillantani azt, amire rácsodálkozni tanítás, program, küldetés, Dionüszia. Szelíden rámutatni: tessék, ez vagyok én, ezek vagyunk mi. Értitek már, hogy itt nincs mit megérteni? Fejest az áramlatba, ennyi.