„Napközben nem inni soha, semmiféle szeszes italt, s ha már iszol, csak este, csak étkezés után, csak tiszta bort, soha máskor és semmi mást. Ha egy nap boroztál, huszonnégy rákövetkező órán át nem érinteni meg a borospoharat.” – mondja Márai Sándor, és olyan jól mondja, mint a Füveskönyv többi szép mondatát, hogy már-már elhiszem neki. Márai sztoikusokat idéz, de igazi sztoikus itt csak Marcus Aurelius volt. Könnyű volt neki, hiszen mellékesen császár is volt. Könnyű a sztoikusoknak, de nehéz sztoikusként élni.
Hamvas Bélánál viszont bármi, amit csinált – mondjuk úgy –, „létkérdés” volt, így az ivás is. Ő azt mondja: „Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég.”
Reggelente mindig Máraival értek egyet, de estére általában már sokkal inkább Hamvassal. Mintha reggel sztoikus lennék, de estig annyi minden történik velem és a világban, hogy nehéz megállni, hogy napnyugtára ne legyek egzisztencialista. Ha azonban elindulok ezen a lejtőn, akkor éjfélre már Diogenészt idézem, és könnyen válik belőlem cinikus és anarchista. Na nem mintha bírnám az alkoholt, valójában sohasem bírtam, és ez megkímélt a nagyobb bajoktól, mert másnap mindig elvetek minden filozófiát, és általában bűnbánó kereszténnyé válok. Hiszen egy alkoholista kultúrában élünk, ahol az emberek többsége iszik, ahol minden találkozás az ivásról szól, s nehéz az életet elviselni alkohol nélkül. Ahogy mondani szokták, itt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ez rettenetes, és már legalább ötven éve velünk van, de gyanítom, hogy régebb óta, és még egy darabig velünk is lesz.
Az emberek többsége az iskolában tanulja az ivást. Az első nagyobb bulik a berúgásról szólnak. Tulajdonképpen nem is nagyon történik más. Vörösboros kóla, valami rövid, ilyen a vidéki Magyarország, ilyen a gimnázium és a középiskola. Régebben gyógyszerre is ittunk, úgy hallom, hogy ma már inkább drogokra isznak. Csodás mindkettő. Igazából már akkor is utáltam, és nem bírta a gyomrom, ha ilyen buliba keveredtem, ami kamaszként megesik. Általában kihánytam mindent. Aztán az egyetemen tovább ittunk, és ha az ember valamit kitartóan csinál, akkor elkezd benne kikupálódni, így az ivásban is. Az értelmesebbje már nem keverte a kólát a borral, cserébe viszont ittunk fröccsöt, és volt, aki sörözött. Plusz füst. Valahogy ezt is túléltem, kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de a jó bort, a valódi bort, azt hiszem, ekkor kedveltem igazán meg, talán túlságosan is.
Felnőttként veszi észre az ember, hogy ha bárhova megy Budapesten vagy vidéken, előbb-utóbb kocsmában, kávéházban, házibuliban, de mindenképpen ital mellett köt ki. Megoldásom az volt, hogy elköltöztem a hegy tetejére, és ha lehetett, napközben jártam be a városba. Így óvtam a májam. Inkább sztoikus énemet erősítettem.
Aztán a szellemi munka mellett fizikait is vállaltam, mert kellett, mert szükséges volt, mert igazából szeretem a kettőt együtt. Egy átdolgozott nap után (közben) jólesik egy sör, legfeljebb kettő. Ilyen a melós. Ha ez mindennap megtörténik, akkor az ember hozzászokik. Hamar hozzá lehet szokni. Vannak jó sörök, főleg tőlünk északabbra. Nem jó hozzászokni.
Jártam Párizsban, és láttam, hogy a franciák majdnem minden ebédhez megisznak másfél deci bort. Jártam Prágában, és láttam, hogy a csehek szinte minden knédlihez megisznak egy korsó sört. Mégsem találkoztam alkoholistákkal, lecsúszott és szétesett egzisztenciákkal. Felmérésem természetesen nem reprezentatív, de mégis ez volt a „benyomásom”, hogy a témához illően mondjam.
Mi, magyarok, ha iszunk, akkor iszunk rendesen. Nem csak másfél deci bort, nem csak egy korsó sört. Egy kis pálinka, aztán egy-két bor, aztán kilépő. Ha sörözünk, akkor két-három korsó után lecsúszik az Unicum is. Miért is ne? Valójában sohasem bírtam ezt.
Négy deci. Ennyi. Se több, se kevesebb. A magyar irodalom legbölcsebb, legnagyobb és legkomolyabb kérdése ez: „Milyen lehet négy deci?” Mert a magyar irodalmat komoly alkoholisták írták, kezdve Balassi Bálinttal, folytatva Adyval és Krúdyval, nem lezárva Weöres Sándorral, Petri Györgyöt már ne is említsük. Mintha máshogyan ezt nem lehetett volna elviselni. Voltak persze sztoikusok is, akik legalább másnap nem ittak, mint Márai, ha hihetünk neki. Ők egy kicsit jobban bírták, de ők is szenvedtek. Mitől szenvedtek? Attól, hogy látták. Mit láttak? Magyarországot. Önmagukat.
Mégis azt mondom – miközben én is látom mindezt –, hogy éppen ezért érdemes időről időre félretolni a cinikus anarchistát, az egzisztencialistát és a sztoikust is, és egészen egyszerűen nem inni. Félretenni egy hónapra legalább. Nem lesz az ember ettől sem szent, sem jobb, sem különb a többieknél. De nagyon érdekes jelenségeket figyelhet meg. Például hogy mikor jön elő a vágy a négy deci iránt? Mikor esne jól egy pohár bor vagy egy korsó sör, esetleg egy feles? Mikor ünnepelnénk vagy mikor szomorkodnánk és innánk valamit rá? Jó ilyenkor megállni és figyelni magunkat. Vágyok rá? Nem vágyok? Hiányzik? Nem hiányzik? Uralom önmagam? Uralom vágyaimat? Meglovagolom a bennem élő sárkányt? Tudok örülni, és elbírom a bánatot ital nélkül is? Önmagam vagyok?
Ezért is tartom már tíz éve a száraz novembert, ezért igyekszem nem inni. Mert reggel még sztoikus vagyok, de ha inni kezdek, akkor estére menthetetlen egzisztencialista leszek, és ha folytatom, akkor éjfélre szörnyű cinikus és vad anarchista, és vonyítani kezdek a Holdra, másnap pedig megbánom az egészet. Az alkoholmentes hónapban fejlesztem és erősítem magamban a mértéket. A mértékről külön kerti levelet kell hogy írjak majd neked.
Jobb tehát, ha mindig önmagam vagyok, és neked sem javasolhatok semmi mást, mint hogy légy önmagad, és ne az, akivé az alkohol változtat. Hidd el, így még inni is jobb lesz, ha később mégis innál, nem többet, mint mondjuk négy deci igazán finom, igazán jó bort.

Weiner Sennyey Tibor