Születésem évében, augusztus 20-án hazám államneve Magyar Népköztársaság lett. Két nappal korábban az országgyűlés megszavazta az új alkotmányt, amely gyakorlatilag az 1936-os sztálini szovjet alkotmány másolata volt. Négy nappal korábban megnyitották Budapesten a II. Világifjúsági Találkozót. Jó étvágyú, mosolygós baba voltam, pelusbontáskor nagy ívben fütyültem a kis- és nagypolitikára.

A tíz évvel későbbi, 1959. augusztus 20-ára akár már emlékezhetnék is. Nem emlékszem. Semmiféle ünnepi hangulatra! Nyár vége volt, közeledett az iskolakezdés, amit én, sokakkal ellentétben, sosem vártam. Pedig a nyarat, a hosszú szünetet sem szerettem igazán. Unatkoztam, s ha foglalkoztatni próbáltak a felnőttek, azt sem szerettem. Általában az udvar egy eldugott sarkában vagy a dúsan burjánzó kertünk végében lézengtem.

1963 augusztusában egy egészen különleges kórus indult turnéra Nyíregyházáról. A klerikálisnak bélyegzett, s mélyen tudása alatt kezelt és foglakoztatott Krecsák László karnagy toborzott színpadra három generációt. Úttörőket, sorkatonákat és a Munkás Dalárda éltesebb tagjait. Munkásmozgalmi indulókat fújtunk teli torokból. A repertoárból már csak a Bunkócskára emlékszem. Több alföldi nagyvárosban léptünk föl, majd utunk utolsó állomásán, augusztus 20-án a Városliget szabadtéri színpadán. Volt egy nyúlfarknyi szólóm, de hiszen akkor már napok óta nyelni is alig tudtam, begyulladt a torkom. Nagyapám (velünk tartott, a Dalárda oszlopos tagja volt) egy-két korty pálinkával orvosolta a hangszálaimat. A Gellért-hegy keleti lejtőjéről néztük végig a Flottilla hajóinak felvonulását a Dunán. 1969 július végén a többi előfelvételissel együtt leszereltek (az ifjabbak kedvéért: a katonaságtól, az egyetemre-főiskolára felvettek számára a diákélet kezdete előtti tizenegy hónapos kötelező szolgálatról). Habár néhányunkat az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartott a helyi „vezérkar”, arra akartak rávenni bennünket, hogy önként húzzunk le egy-két plusz hetet, bebizonyítani, hogy milyen hű védői vagyunk hazánknak… Egy továbbszolgálós volt a leglelkesebb győzködőnk, tőle úgy búcsúztam, megveregetve a vállát, „legalább mi, szakaszvezetők tartsunk össze”. Láttam a szemében, mennyire gyűlöl azért, hogy neki több év kellett e rang eléréséhez az én 11 hónapommal szemben… Így hát augusztus, egy egész hónap állt előttem az egyetemkezdetig. Családi házunk ereszcsatornáját rozsdátlanítottam, festettem (Figyelem, a cikk termékreklámot tartalmaz!) budalakkos Mínium 901 olajfestékkel. A rozoga kétágú létra nem hallgatott a jó szóra, ledobott magáról. Két bordám repedt, augusztus 20-ára vörösfestékes hajjal bujdokoltam a barátaim elől. Életem egyetlen vörös periódusa.

1973 augusztusa szép lett, izgalmas lett, másmilyen. 15-én volt a polgári esküvőnk, amire a tanúm elfelejtett eljönni, az utcáról csaltunk be valakit… 18-án, a Kolosy téri templomban már a felkért tanúink álltak mögöttünk, igaz, fordítottan. A papírjaink viszont pecséttel hitelesek, jövőre leszünk 50 éves házasok.

Oslóban az augusztus 20-ához közel eső szentmisén Teres atya (1931–2007) tudós jezsuita papunk a szertartás mellett rendhagyó történelemórát is tartott, ahol az ’56-os menekültek mellett már a gyerekek, az unokák generációja is képviseltette magát. Az atyát „Frankfurtban szentelték pappá 1959. július 31-én, Szent Ignác ünnepén. Norvégiában fizikai, csillagászati és matematikai diplomát szerzett.1984-ben került kapcsolatba a vatikáni csillagvizsgálóval, ahol évente több hónapot dolgozott. A rendszerváltás után magyarországi asztronómusokkal is együttműködött; megkezdte előadói tevékenységét, fő témája volt a betlehemi csillag. 1994-ben jelent meg először Mágusok és a Csillag Máté evangeliumában című műve, mely azóta még három kiadást ért meg, és 2000-ben angol nyelvre is lefordították.” A világ egyik legnagyobb henger napórája – mely a kecskeméti Planetáriumban található – Teres atya nevét viseli. Emléktáblája 2009 februárjában került az épület falára. Idén 15 éve már, hogy Oslóban nélküle emlékezünk az államalapító Szent István királyunkra.

Kovács katáng Ferenc