Halmai Tamás írása Mohácsi Balázs hungária út, hazafelé című verseskötetéről

„– Hogy magának milyen remek ötletei vannak, Bamba úr! Nem volna kedve eljárni a mi szürrealista csoportunkba?
– Nem – felelte szerényen Bamba úr –, én a Városszépítő Egylet tagja vagyok.”
Bohumil Hrabal: Akarja látni arany Prágát?
(ford. Hosszú Ferenc)

„Nyelvünket olybá tekinthetjük, mint egy régi várost: mint zegzugos térséget utcácskákkal és terekkel, régi és új házakkal, meg olyan házakkal, amelyekhez különböző korokban építettek hozzá; s az egészet egy csomó új előváros öleli körül, egyenes és szabályos utcákkal és egyforma házakkal.” Ludwig Wittgenstein népszerű hasonlatát (Filozófiai vizsgálódások, ford. Neumer Katalin) Mohácsi Balázs debütáló verseskötete igen komolyan vette. Olyannyira, hogy a fordítottját sem restellte megvalósítani: a hungária út, hazafelé egy város nyelvként látása, költészetként olvasása (vö. „jelölt nélküli / jelölőnek állni az ígéret / homlokzata mögé” [kazinczy klub]).

Nagyszabású Pécs-hommage („először, mikor a déli dombról megláttam, azt / hittem, ez a főváros” [wilkommen]) – anélkül, hogy a város neve egyszer is szerepelne a kötet lapjain. Ennélfogva, jóllehet könnyen azonosíthatóak a helyi színterek és rekvizitumok, általánosabb, egyetemesebb érvénnyel szól a Városról – s az urbánus létmód testi-lelki-szellemi mindennapjairól. (Bertók László A város neve című tematikus versösszeállítása [2009-ből] tanulságosan más anyagú előzmény e tárgykörben.) – A die berühmten letzten wörter metrózós szcenikája budapesti kirándulást valószerűsít, de földrajzi tudást nem mozgósító közelítésben ugyanazt a(z így már fiktív) települést is kiolvashatnánk a versből.

A kötetcím a „hungária” és a „haza” szavak betűrímes egymás mellé (a borítón: egymás alá) illesztésével a lokálpatrióta perspektívát patrióta dilemmák terébe tágítja; azt is sugallva: honpolgárként otthon lenni az úton levéssel azonos; hiszen az otthon/haza éppúgy képlékenyen időbeli tényező, mint a szubjektum identitása. (Vö. „kiábrándítóan látszik a rendezettség titka. / és mindenhonnan látszik idegenségem. nincs biztonság” [a város akváriumában felfedeztem a cselekvést, és most itt van anna]); „vándornak neveznek, / akik nem tudják, hogy bútora / vagyok […] életben maradni legalább / tárgyként, ez a hasznos cél” [belső város]; „haladva maradni itt” [hungária út, hazafelé].)

Egy másik, ezzel érintkező olvasatban: a haza mindig amásutt– az emlékezet? a képzelet? a kapcsolatok? a költészet? a nyelv? – régióját fedi le. S bár a kötet nem nyit metafizikai kérdésirányokat, megjegyzendő: Cseri László borítófotóján az „út” nem más, mint panelházak közt égbe iramló sáv.

A kötet fölütése nemcsak a beszélőt helyezi el a versvilágban, de a nézőpontok és beszédmódok mindenkori korlátoltságáról is számot ad: „nézem a várost, de nem / látok ki belőle […] nem látok akkorát, beszéljetek / hangosabban, hogy nekem is, / hogy hozzám is lejöjjön, / hangosabban beszéljetek, mert / a fülembe duruzsol a város. / és a szememben már csak a rajzás” (provinciális tekintet). Innen vezet az út a verssorozat jambusokat derengtető zárlatáig, mely életteli rezignációval veszi tudomásul a város (mint nyelv) és a nyelv (mint város) uralhatatlanul esendő fenségét: „a város virágzik érik terem elfagy miközben itt mégsem veszhetek el” (panoráma-kísérlet).

Mohácsi a fiatal magyar líra egyik legfigyelmesebb kritikusa (és teoretikusa!), emellett a Kassák-líra elhivatott kutatója. Szakmai érdeklődése költői szándékaival is hasonlóságokat mutat. A kötet legterjedelmesebb, csaknem tízoldalas írása (a város négy nyelve délelőtt délután és este) hovatovább A ló meghal a madarak kirepülnek párversének is fölfogható. Mohácsi költészete azonban eredendően az „új komolyság”, avagy a Telep-paradigma eleve heterogén poétikáját írja szét (vö. „a felszínen már végleg minden rendeződik szét” [magasház]); s ezzel az olyan, irányokba-iskolákba kevéssé besorolható kortárs nemzedéki tettek mellé emelkedik, mint amilyen ez időben például Áfra János, Deres Kornélia, Turi Tímea vagy Závada Péter verseskötete (Rítus, Bábhasadás, Anna visszafordul, Roncs szélárnyékban).

A kassákos montázstechnika, a szürrealizált szókapcsolatok, a sortörések szemantikája, a pazar képverskísérlet (szonett) s az automatikus írást mímelő képzettársítások változatos formanyelvet eredményeznek (nem versformák, inkább szövegformációk képződnek meg). A nagybetűket nem ismerő, egyetlen lendületet sugalmazó írásmód a világot nem hierarchiák, hanem mellérendelések rendszerének láttatja; a (kötet végi névsorral azonosított) intertextusok a hagyományok mellőzhetetlenségére vallanak rá, de a szövegszerűen is megjelenő ontológiai egymásrautaltság evidenciájára is figyelmeztetnek. (Vendégszövegek volnának? Helyesebb talán úgy fogalmaznunk: turisták a nyelvvárosban.)

A kiáltványszerű műfajtechnikát (néhány megjegyzés a költeményépítés kérdéséhez; lassúváros-kiáltvány) éppúgy felöleli ez a poétikai ambíció, mint a társművészetek: a zene (most szépen elmormolom), az építészet (magasház; huszonötsoros), a festészet (az ablakkeretben rezeg az üveg) és a szobrászat vagy térplasztika (három szobor; szonett) megszólítását.

Rövidebb-hosszabb darabok követik egymást, s mindvégig a kompozíciós kísérletezés jegyében alakítja magát a kötet arculata – mégis: hallatlanul egységes és erős korpusz a végeredmény, idézhetően emlékezetes sorokkal, mondatokkal.

Egy ifjú citoyen disszonáns öntudata beszél – expresszíven áradó, vagány melankóliával – e kerek harminc versben. (A disszonancia oka, hogy egy polgárság nélküli országban vidéki művész-értelmiséginek lenni nem problémátlan identifikációs művelet.) Az otthon(osság) mibenlétének higgadtan érzelmes felmérése afféle romantizáltan avantgárd versnyelvi magatartást eredményez. A tematikus csomópontokat (gyermekkor, család [apám pejlovon; mamácskához a buszút], baráti és szerelmi viszonylatok, művészi létmód és művészeti érdeklődés) az elemző emlékezet reflektált mentalitása hálózza össze.

Mohácsi Balázs első verseskötete mentes a pályanyitó munkák gyöngeségeitől. Feszesre komponált, ciklusokkal sem bonyolított rendje a végig kitartott hang erényével győz meg. Mindeközben úgy válik újítóan egyedivé, hogy klasszicizáló gesztust gyakorol – hiszen évszázados hagyományhoz nyúl vissza, amikor a kassáki avantgárd formanyelvét tolmácsolja. (Tágasabb tanulmányt s szakértőbb olvasót kívánó kérdés: vajon „csak” a poétikai eszköztár vagy a látásmód, a világkép is avantgárd örökség-e itt?)

A hazai avantgárd hagyományok nem tartoznak legelevenebb tradícióink közé. Mohácsi Balázs munkájának emiatt nemcsak esztétikai önértéke van, de hatástörténeti jelentősége is lehet. Hiszen – Kulcsár Szabó Ernő szavaival – „a magyar avantgarde irodalomtörténeti helyét végsősoron nem a szaktudomány, hanem egyedül a reá következő irodalmiság jelöli ki.”

(Jelenkor Kiadó, 2018)