Válogatás Bék Timur verseskötetéből

Képzet

A gangon – egymagam – belehűltem a székbe,

szélmarta ujjaim közt sodródott a dohány,

házakkal leheltem foltokat az égre,

a diófa csonthalmára szállt egy csalogány.

Egy csalogány ácsorgott az ágcsonkok között.

Mintha szél didergetne repedt rézharangot,

ködszólamban énekelt, és belém költözött

a toroktépő vágy, hogy hallhassam a hangod.

A hangod képzeltem el, kezed, ahogy tapint

– ábrándok, mint az űr, nem sejtenek falat –,

megidéztelek,és mert hideg volt odakint

egymáshoz dörgölőztünk, mint zsenge sejtfalak.

Sejtfalak, mint bomlanak, foszlott szét képzetem.

Eltűntél, akár az ég. Elakadó szavam

maradt csupán utánad ott, és egy tetem

múltba fagyva: én voltam, a gangon egymagam.

Napszonett

Belemarkolok az égi mezőkbe,

lyukas kezemmel őrlök csillagport,

körém szórom, ha már nem vetkőzöm le,

hogy létezésem növekvő napfolt.

Ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a Nap.

Pislog a Hold: foszló fény-vetélet.

Mint csonthéjában zörgő diódarab,

összetörve hangosabb az élet.

Felszakadnak roppant csillagködök.

Még rendszerűnek látszik az egész.

Egy ütemre vernek mind a délkörök,

de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz.

Én milliárd apró darabra török,

egyben maradni, élni túl nehéz.

Anyagi természet

Mindegy, hogy négyzetbe, körbe

vagy versbe foglalják,

az ember addig ér,

amíg a teste engedi.

A szomor

A szomor lassan eléri a falut.

Kerítésréseken szivárog át.

(Minden konyhára egyetlen kamra jut.)

A házfalakba vájja szemfogát.

A szomor kabátja szénporos, avítt,

a szomor nem ad magára sokat.

Szétrágja a főtér neuronjait,

szarvával szánt föl betonrostokat.

A szomor húrokra bontja a teret.

A szomortól a levegő ritka.

A húrokból fon egy szörnyű kötelet,

(hideg a ház, padlásajtó nyitva),

s egy nő gerincét, hogy bírja a telet,

a főgerendáig hosszabbítja.

(Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2019)