Hallgatom barátaimat, családtagjaimat, ismerőseimet arról, hogy éppen milyen a szerelmi életük, házasságuk vagy éppen magányuk. Akárcsak a szerelemből, a magányból is többfélét ismerek már fel: azt a magányt, amikor az ember tényleg egyedül van, a társas magányt, a jótékony magányt, a káros, sőt gyilkos magányt. Éppen így a szerelem is lehet szalmaláng életű, örökkön lobogó, mindent elsöprő és semmire sem való illúzió-kacat.

Egyetlen szerelem sem ugyanolyan, mint a másik.

Minden szerelem, ami két ember között jön létre, mindig más, mert a két ember is, akik között a láng fellobban: mindig mások. Köztem és egykori szerelmeim közötti kapcsolat sosem volt ugyanolyan, végképp nem volt olyan, mint amilyen a feleségemmel lett. Mintha mindig új és új molekulák jönnének létre különféle atomokból a szerelem tüzében. Ezért is szoktam azt mondani, hogy a szerelemben nincs bölcsesség, mert azok az energiák, kölcsönhatások, működések, amelyek az egyik kapcsolódásban bejöttek, nem biztos, hogy egy új kapcsolódásban ismét – vagy ugyanúgy – működnek. Nem beszélve arról, hogy ha az ember szerelembe esik, akkor hajlamos teljesen meghülyülni, hiába is beszélünk neki bölcsességről. A hormonok, az önző gének, Ámor nyilai, ki tudja mi, elborítja az agyat, és azt a kevés józan ítélőképességet is, amivel egy ember rendelkezik: mindezek félrelökik. Megfigyeléseim szerint ez a tudat-módosult állapot legalább öt másodperctől legfeljebb két évig tart. Nagyon ritkán, főleg népmesékben és igazán súlyos, pszichopatológiai esetekben: örökké. Két év után ugyanis, még a hősszerelmes is inkább szakít, drámázik, továbbáll, új szerelembe esik, cseberből vederbe, ahogy mondani szoktuk, minthogy belássa, tudata testének van kiszolgáltatva, döntései felett nem uralkodik, mert a szerelem mindent elsöpör, különösen a józan észt. Az ember ugyanis tudja, hogy talán nem kellene szerelembe esnie, hiszen annyi problémát és kellemetlenséget okoz neki a szíve – értsd: vágyai, szenvedélyei – után mennie. Mennyivel könnyebb lenne Buddha tanításait követni, és megérteni, hogy semmi más nem fakad a szenvedélyekből, a vágyakból, mint szenvedés, és józanul társat találni, vagy csöndesen-magányosan remeteként élni a Himalája egyik barlangjában, és törekedni a végső megvilágosodásra, a teljes ellobbanásra. Bizony, azt hiszem, hogy egyszerűbb lenne elérni a megvilágosodást, mint így élni, ahogy élünk: szerelemben.

Nem véletlen, hogy Krúdy Gyula Szindbádja is azon lamentál az Őszi utazások a vörös postakocsinregényben, hogy inkább a „Buddhó” nyomába lép, s lemond a szép magyar nők csalfa mosolyáról, hajuk mély illatáról, bőrük álomszerű selymességéről, csókjuk szomorú édességéről. Ó, Szindbád, úgy jártál itt előttünk, mint egy igazi magyar bóddhiszatva, akinek az óbudai vendéglők voltak zarándokhelyei és az aranygaluskák sztúpái! Ha valaki tudott valami igazán érvényeset a szerelemről a magyar írók között, az kétségtelenül ő volt, de még ő is mennyit tanult Bródy Sándortól, hiszen mindketten megértették, hogy a magyar lélek elsősorban azért olyan, amilyen, mert szerelmes.

A magyar sokféleképpen szerelmes.

Szerelmes gyomrával, ezért az ebédek valójában szerelmeskedések, ezért olyan szemérmetlenek, bár semmi nemiség sincs bennük. Szerelmes az agyával, ezért a viták és a szellemi teljesítmények sem mások sokszor, mint csupán intellektuális üzekedések, kielégülés nélkül. Szerelmes a szívével, ezért aztán bármi lehet szerelme tárgya: éppen úgy szerethet egy másik embert, mint egy hivatást, egy célt vagy akár egy állatot, növényt, sőt, akár önmagát is. Igen, nagyon sokan szerelmesek önmagukba szerte a világon, nemcsak a magyarok, hanem mindenféle népek. Ezt azért nem nevezném igazán szerelemnek, ugyanis a szerelem lényege, hogy áttetszővé teszi ember és ember között a határokat, s egyszer csak elmosódik az én, és megjelenik a másik.

A másik, aki ugyanaz.

Ez a szerelem nagy misztériuma, ez az, amit ész fel nem foghat, amit magyarázhatunk ugyan hormonokkal és tudománnyal, de sohasem fogjuk megérteni, hacsaknem átéljük. A szerelmet átélés során érthetjük meg. A szerelemben az ember alapvető magánya, mégpedig, hogy egyedül születtünk és egyedül is fogunk meghalni: feloldódni látszik, és úgy érezzük, mégsem vagyunk egyedül. Lehet, csak öt másodpercig, lehet, két évig, lehet, tovább, de egyszer csak azt érezzük, hogy sem az életben, sem a halálban nem vagyunk egyedül, hanem az a másik is itt van, az a másik is ugyanaz, mint én, s ezért, mint az androgün a másik felét, elkezdjük kívánni őt, eggyé akarunk vele fizikálisan is válni, ölelni, csókolni, azt akarjuk, hogy mi az övé legyünk, ő pedig a miénk.

Öt másodpercre, két évre, örökre.

Őrült szenvedély a szerelem, mert mindkét fél megsemmisülésével fenyeget, de a szerelem alkímiai tüzében létrejöhet valami más is: az új ember. Az új másik. Megváltozunk szerelmeink hatására. Nem véletlenül vonzódunk hozzájuk, nincs véletlen szerelem. Minden szerelmünk formál minket is, s azt is, akivel osztozunk e szerelemben. Az új molekula új és másféle hatásokkal rendelkezik, mint a különálló, magányos atomok. Ám jön a még újabb hatás, nyomás, hő, oldás, ki tudja, minek a hatására, és a szerelemben összekovácsolódott emberek szétesnek, a szerelem elillan, s a nagy szenvedély könnyen önmaga ellentétébe csap át: nagy gyűlöletté, hiszen valahogy meg kell magyarázni, miért akarunk azzal az emberrel különválni, akivel az előbb még egész életünket akartuk egybeforrasztani. Hallgatom az ilyen-olyan szerelmi történeteket, s arra gondolok, hogy hiába minden, szerelemben nincs bölcsesség, s így nincs remény a vágyak általi megszabadulásra. De mégis látom, a szerelem az egyik érzés, megélés, amely a mai embert arra emlékezteti, hogy nincs egyedül, hogy a másik ugyanaz.

Azt kérdezed, hogy „na jó, de akkor mit tanácsolok?”

Azt tanácsolom, éld meg szerelmeidet, akár öt pillanatig tartanak, akár két évig, akár tovább. Éld meg, de próbáld meg úgy megélni őket, hogy nem bántasz meg senki mást, különösen azokat nem, akikbe szerelmes vagy és voltál, mert éppen a szerelem kell, hogy rádöbbentsen, a másik ugyanaz, az is, akibe még – vagy már – nem vagy szerelmes. Azt tanácsolom tehát, hogy próbáld meg a szerelem nagy tüzében ne csak magadat, hanem a szerelmet is alakítani, meglátni, hogy a tűz nemcsak mindent elemészthet, hanem meleget is adhat, főzni is lehet rajta, sőt fényt is adhat a lélek sötét éjszakáján. Akár újra és újra fellobbantani. Hogyan? Emlékezz: a másik ugyanaz. Néha elég egy mosoly, egy érintés, máskor több kell ahhoz, hogy a szerelem tüzét hosszú éveken át, akár egy házasságban is meg tudjuk őrizni. Hiszen attól vagyunk emberek, hogy érzünk és gondolkodunk. Ne engedd, hogy érzelmeid és gondolataid egymás ellenségei legyenek, szeress és használd az eszed. Légy szerelmes, mert a szerelem arra tanít minket, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a másik ugyanaz. Végül minden szerelem istenszerelem, annak az édes-keserű megélése, hogy mi mindannyian egyek vagyunk benne, de ő egyszerre elérhetetlen és mindenütt jelenlévő, mi pedig végesek vagyunk, ő örök, mi pedig mind-mind halandók. Így amikor igazán szerelmesek vagyunk, a másikban az istent szeretjük, nem csak a testét, nem csak őt magát, s ez mossa el a határokat közte és köztünk.

Mégis, ha rám hallgatsz, az életedben a szerelem elsősorban magánügy lesz, a te legbelsőbb életed, nem fecseged ki, megtartod magadnak, és mások szerelmi ügyeiről is hallgatsz, mert az ilyen indiszkréció szemérmetlenség. Inkább barátságra törekszel a többi emberrel és a világgal, bármennyire is nehezebb ez, mint szerelmesnek lenni. Hiszen az életben a legnemesebb érzés a barátság, de erről inkább majd máskor írok neked kerti levelet.

Weiner Sennyey Tibor