Nem szeretem ezeket a divatokat, hogy most az izé éve van, a nemtudommi napja van. Minden hülyeségnek van már világnapja: a szoptatásnak, a planetáris tudatnak, a gátellenességnek, a lepra elleni harcnak, a rejtvényfejtésnek, a meztelenül kertészkedésnek. Úgy látszik, az ember ösztönösen vágyik rá, hogy legyen egy kitüntetett időszak, amikor bizonyos dolgokkal inkább foglalkozik, mint máskor. Na, ezt a lelki igényt nem értem. Mindezek ellenére nem rossz, hogy most a vadmacska éve van. Ez a rejtett életű, védett ragadozónk igazán megérdemli, hogy odafigyeljünk rá.

Mindig szerettem a vadmacskát. Az első egyetem, amit elvégeztem, a gödöllői agrár volt. Mivel elég hamar kiderült, hogy tévedésből jelentkeztem oda – hiszen engem a természet érdekelt, nem a mezőgazdaság –, igyekeztem minél kellemesebben megúszni ezt az öt évet. Ennek egyik jele volt, hogy szakdolgozatomat a vadmacskából írtam. Arról szólt, hogy milyen a vadmacska helyzete Magyarországon, valamint arról, hogy melyek azok a bélyegek, amelyek alapján biztosan meg lehet különböztetni a házimacskától. Amikor az államvizsgán megkérdezték, hogy ennek az állatnak ugyan mi köze a mezőgazdasághoz, arra hivatkoztam, hogy a vadmacska nagy rágcsálópusztító, tehát hasznot hajt a gazdáknak.

Huszonkét évvel ezelőtt a fővárosból a Börzsöny és a Duna közé, Nagymarosra költöztem. Házamtól húsz perces sétával elérhető az erdő. Első erdei utam a közeli bükkösbe vezetett, hogy lássam, hol élek. Szokásom szerint hajnali szürkületben indultam. Amikor beléptem a lombok alá, egy nyiladékban mozgást láttam. Belenéztem a távcsőbe, és megpillantottam életem első börzsönyi vadját: egy jókora vadmacska kandúrt. Nyilván hazafelé tartott a hajnali vadászatból. Vadmacskát látni: a természetjárók ritka ajándéka. Az esetet a családnak úgy meséltem el, hogy lám, a Börzsöny vadmacskát küldött hozzám, tehát befogadott.

Azóta többször találkoztam a Börzsönyben a rejtett életű ragadozóval. Fotózni, filmre venni is sikerült. Természetfilmjeimben is többször szerepelt már. Erdeink egyik csúcsragadozója volt egészen addig, ameddig a farkas és a hiúz vissza nem települt az Északi-Középhegységbe. Hiúz lakta vidékeken a vadmacskának nehezebb a sorsa, mert állítólag ő a hiúz kedvenc csemegéje.

Az igazi veszélyt azonban az okosok szerint nem ez jelenti számára, hanem a genetikai felhígulás. Mivel olykor kereszteződik a házimacskával, születnek hibridek is. Én is láttam már olyan állatot, amelyen a házi- és a vadmacska faji bélyegei keveredtek. A pesszimistább kutatók oda nyilatkoznak, hogy tiszta vérű vadmacska állomány mai határaink között csakis a Bükk-fennsíkon, a Zselicben és a Magas-Börzsönyben él. Itt nincsenek falvak a közelben, így a vadmacskák nem találkozhatnak házi rokonaikkal. Nem tudom, mi az igazság. És azt sem tudom, hogy ha az erdőn élő hibridek visszakereszteződnek tiszta vadmacskával, a hibrid jelleg nem szívódik-e fel egy idő után.

De ez nem is a természetfilmes dolga. Az ő feladata csak annyi, hogy igyekezzen felmutatni a természet nagy, szinte teljesen láthatatlan filmjének néhány pillanatát, fölidézve a már csak bennünk élő ősvadont, amelyben vadmacskák járják a páfrányokkal integető bükköst, és ezeket a pillanatokat olyan történetté kerekítse, amely – bármennyire is elszakadtunk már a vadontól – egészen a miénk. A dezantropomorfizált természetfilmben ugyanis nem hiszek. Je suis vadmacska. Ez az én évem.

Végh Attila