Árkossy István írása Hegedűs Imre János Toronyember fekete utakon – Gróf Mikó Imre életregénye című kötetéről

Az emlékművek azért születnek, hogy felnézzenek rájuk, vagy azért, hogy ledönthessék őket. Bronz és márvány, kihűlt fém, mind időtálló matériák, ám legkitartóbban az emlékezés dacolhat az idővel, s noha az emberi hozzáértés mára az elemek korrózióját is képes megállítani, mégis a szellem tehet legtöbbet azért, hogy ami dicséretes volt a létezésből, az továbbra is fennmaradjon, és ne szórja szerteszét a történések vadul támadó forgószele. Ezért igyekeznek hagyományőrzőink a messzire vágtató századokat kötőfékbe fogni, s térülnek visszafelé, újrapergetve a karcos régi filmet feltámasztott idézetek szándékával, a közerkölcsben rezonáló értékrendek lélekringató hullámhosszain.

„Hegedűs Imre János regényét egy lenyűgöző emberi képesség csodálata hevíti. A fizika törvényeit tisztelő logika szerint megfelelő súly terhe alatt minden összeomlik, eltörik, sérül. Egyes emberekbe, választottjaiba azonban olyan jellemet plántált a Teremtő, amit a sors csapásai elpusztítani nem, csak acélozni képesek. Egy ilyen nemes lélek földi útjait követheti végig az olvasó gróf Mikó Imre életregényében” – írja Marcsák Gergely a hátlapon olvasható ajánló sorokban.

„Erdély Széchenyije”, így jellemezte már saját kora a háromszéki származású hídvégi nemes és gróf Mikó Imrét, a transzilván föld egyik legrégebbi székely családjának nagynevű képviselőjét, a XIX. századi magyar politikai élet haladó szemléletű személyiségét, aki megpróbáltatásokban nem szűkölködő életpályája során volt kormánytanácsos, Erdély kincstárnoka, a szabadságharc idején főkormányzó-helyettes, majd földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter, Magyar Királyi Pohárnokmester, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, jogász, botanikus, és az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapító-elnöke, amelynek odaajándékozta pompás kolozsvári nyári kastélyát a róla elnevezett Mikó-kertben; bronz mellszobra ott ma is megtekinthető.

A finoman meseszerűre hangolt életrajzi regény szövegének irodalmi és stilisztikai értéke – ahogy azt a Hegedűs szépprózáját ismerők tőle megszokhatták – már az első sorokból tisztán átsugárzik, s marad mindvégig ugyanúgy veretes az átlátható, a világosan kibontakozó tartalom és az erdélyies zamatú nyelvi forma harmonikus egységében; ezzel az írásmű hasznos függőséget okozhat az arra érzékeny olvasónak. És történik mindez manapság, amikor az utcai színtelenségre lehántott puritán fogalmazás is lehet az irodalom dudvásodó nyelvi ösvényének nyomvonalán igazán módi, olykor nyegle jópofiskodásba panírozva, az „istentudja, mit jelent” idegennyelvű fogalomtársítások megemészthetetlen mixerében. Ámde itt és most fehér papírlapokon fehér hattyúként libben meg a cizelláltsággal és érett tehetség emulziójával kreált leíró eseménylavina, a múltidézethez illeszkedő fineszesen archaizált fogalmazás, a korstílust gazdag tárgyi jelzőrendszerében megvillantó ismerettár a cselekménysor történeti hűségének bizonyságával. Írói mesélőképisége magáért beszél: „…Máskor, ültek némán valamelyik terebélyes bükkfa alatt, hátukat a törzsnek vetették, levelek között szél motozott, száraz avar zizzent, távoli patak fecserészett, cseremakk hullott és huppant tompán a puha földre, távolról fáradt kolompszó érkezett hozzájuk, bámulták a hangyák szorgalmas jövés-menését, csiga araszolgatását, a madarak fészekrakó buzgalmát, tőlük jobbra haránt, anyasün jelent meg, fiókái követték, semmivel sem voltak nagyobbak, mint Julianna nagymama szilvás gombócai, egy erdőnyíláson át riadt őzfej villant, s el is tűnt hírtelen. Ritkán hangzott el szó, az áhítat, az ámulat némaságot szült…”

A poétikusan induló történetszövés felidéz egy ifjúkori álmot, amelyben a látomások nyelvén személyes üzenet szólal meg a korán elveszített édesanya, Mikes Borbála (Mikes Kelemen rokona) tüneményével; ez pedig egy életen át elkíséri majd fiát a vágyak, a tettek beteljesülésének útjain, eszmeszolgálattal a köz érdekében, és mindent a hon felvirágoztatásáért. A Hegedűs által megidézett álomhintó-motívum pedig szavakban megfestett magával ragadó költői kép, ahogy székely módra mindentudó Gyula asztalosmester és a kisinas, az akkor még ifjú gróf Mikó Imre valóságosan is megfaragták, megépítették a látomás négykerekű földi mását. Viszont az égen suhanó tisztaság szimbóluma itt lenn már fekete, sáros földi utakon jár kísértések, küzdelmek, megpróbáltatások bugyraiban, a kétfejű sas karmainak fenyegetésével, szárnyainak árnyékában a levert szabadságharc nyomasztó tudomásulvételével. Persze, a Nagyenyedi Kollégiumban eltöltött hasznos esztendők, így a fiatal Szász Károly tanár elmélyült Rousseau tiszteletével a természet csodálata iránt, vagy Köteles Sámuel professzor vissza-visszatérő Kant idézete „A csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”, a kisdiák számára életre szóló motivációvá emelkedett, s talán ennek hatására fogalmazta meg saját életútjának mottóját is, amit híven követett: „Nem dicsőségre vágyom, hatni akarok.”

Megkapó finomság és lágy romantika sugárzik azokból a sorokból, amelyek búvópatakként szővik át a regényt, és a gróf Rhédey Máriával megpecsételt szerelem drámáktól sem mentes epizódjait vetíti papírra. A pompás kolozsvári esküvőre „batár, bricska, homokfutó és landauer” hozta az úri vendégeket, a látványos ünnep két tiszta lélek egymásra találásának pillanata volt, amit viszont később, egy gyermekágyi láz végzetes családi drámába fordított át. A megözvegyült gróf élete attól fogva mélyenszántó változásokat szenved, ámde magányossá szürkült életének célja még hangsúlyozottabban a nemzet szolgálatában testesül meg, és válik így azzá a személyiséggé, akinek Erdély felemelkedése történetében, érdemeit tekintve, mindmáig kiemelt helye van.

A kolozsvári Házsongárdi temető évszázadok óta kihűlt történelmünk csendes őrzője. Nemrég a Magyar Állam segítségével újították fel a neogót stílusú – még a gróf által megépített – családi Mikó-kriptát, jóllehet sem ő, sem felesége, Rhédey Mária nem ott, hanem annak közelében, egy látványos fekete gránit obeliszk alatt pihennek.

Szabó Dezső bátyja, a költő és református lelkész Szabó Jenő írta gróf Mikó Imre születése századik évfordulóján megjelent emlékkönyvbe a szellemtársához intézett alábbi sorokat:

[…] Oh, téged is, ki régen elpihentél,
E láng vezérel egy nagy élten át!
Emléked fénye még szívünkbe bent él
És most is áldva gondolunk reád!
Nem bősz csatáknak véres glóriája
Köríti fénnyel tisztes arczodat;
Önzetlen élet, munkás földi pálya,
Szünetlen égő, drága áldozat! […]

Hegedűs Imre János nem első ízben fordul a monográfia műfaja felé. Emlékezetes a Benedek Elekéletpályáját megidéző több kiadást megért munkája is, hiszen világra jötte folytán (Erdély, Székelyhidegkút) sejtjeiben hordozza a szülőföld eszmei közössége iránti elkötelezettség átélhető írófelelőségét. S mindezt tetézi a Székelyország – Szerelmes földrajz nagysikerű, szintén két kiadást látott panorámaképe (már nem található a könyvesboltokban), a Székelyek, atyámfiai vagy A vér színe című, tematikában hasonló novelláskötete számtalan egyéb tanulmány és recenzió mellett, amihez kiválóan illeszkedik a kiterjedt rádiusszal sugárzó Körfolyosó, valamint Az író fénye című tanulmánykötete. Hegedűs Imre János nem az az író, aki örül annak, hogy van, mert így folyamatosan van kiről írnia, számára a közszolgálat, a hagyományok ébren tartása, a lapos békaperspektíva fölé emelkedés látószögéből való kitekintés ennél fennen valóbb cél. Egyes szám első személyben egyetlen műve született, A néma esküje önéletrajzi esszéregénye, amely viszont megrázó pszichológiai feldolgozása azoknak az éveknek, amikor politikai menekültként Ausztriában dolgozott a Szabad Európa Rádió magyar osztályánál missziós ügyeinket vállalva fel. Közben a Bécsi Tudományegyetemen ledoktorált, majd a magyar nyelvű Bécsi Napló munkatársa lett. Mindemellett feleségével küzdelmek árán megalapították Ausztriában a Bécsi Magyar Iskolát, amit egy évtizeden át irányítottak. Hegedűs húsz esztendeje köztünk él. Nyelvkultúrája, szerteágazó irodalomtörténeti tájékozottsága tetten érhető sűrűn megjelenő írásaiban, amit mindezek ellenére az abban tehetősek, megdöbbentő módon és érthetetlenül évtizedek óta figyelmen kívül hagytak, semmilyen elismeréssel nem méltányoltak.

(Magyar Napló Kiadó, 2024)