Szemelvények Serfőző Simon gyűjteményes verseskötetéből

 

 

Az eget, földet nézzétek

 

Felöltözöm mennybe, földbe,

s kiállok a mindenség elé.

Megismerhet isten, ember.

Arcom körben a messzeség.

 

Ti nem vesztek észre mégsem.

Háztorlaszokat láttok,

ágakat: repedéseket a távolságon,

villámlásokat éjjel,

mintha a honfoglaló magyarok

nyilait látnátok,

ahogy élesen átsüvítenek az égen.

 

Pedig tudhatnátok,

ha eső zuhog,

bánatok igavonójáról,

rólam szakad a verejték.

Föld ha megreng,

minden erejét a mélynek,

indulataim megérezhetnétek.

 

Szavaim kihallhatnátok

a neszező zajokból,

lélegzetem a ziháló szelekből,

lábnyomom a caplató Nap.

Az eget, földet nézzétek,

ha engem mégis

látni akartok egyszer.

 

 

Sokszor csak állok

 

Szoktatsz a szívedhez,

mint madarat magához a gally,

ne másfelé szálljon.

Befogsz tekinteteddel,

a szél az ország melyik végében

ér utol, már túl

valahány dülöngélő láthatáron.

 

Idegszálaid hosszú indákkal

hajlonganak szélbe, világba,

érzékelnek minden égtájat,

égtájait gondolataimnak.

 

És én sokszor csak állok,

s hallgatom, amint lélegzetedtől

lüktet domb, mennybolt,

s minden tagom fáj érted,

míg lassan száll két bolygó melled

tekintetem végtelenjében.

 

 

Onnan hallom

 

Hányszor kereslek!

S szólongatásom

hangodat hiába hívja.

Bekiáltok magamba is.

Onnan hallom:

legbensőmből szólsz vissza.

 

 

Holddal világítottunk

 

A hosszú kanálisparton éltünk,

villámoktól ütlegelt

alvégeken,

kucorgó házakban mindig,

a városok legszélén,

mindig a cselédsoron,

földönfutók,

jobbágyok leheletétől ködlő

fáradt földeken,

ahol a lábnyomok viszkettek este.

 

Mindig a napok hepehupáin,

s az árnyékpocsétáknál odakint:

a csend dűlővégén,

porkondák heverte laposokban,

amerre az igazság

fehérló fia

mendemondákban járt,

s a reggeli

Nap-úrfelmutatásos falvak megett

forradalmaink gyalogösvényét

szelek bekaparták,

mint az ebek.

 

Néha egy-egy ismerős madár

beszólt kikukkantós ablakunkon,

de más se tudott rólunk.

 

Lent küzdöttünk a mélyben.

A történelemben: a mi ügyünkben

mikor lehettünk itt jelen?

S míg mások sorsunkról intézkedtek,

Holddal világítottunk magunknak

a kerítések mellett.

Csak éltünk ebben a hazában,

nem mi laktunk benne.

Lelakták Zápolyáék, Dózsa kint

az Alföldön: tágas udvarukon

üldözte a négy égtáj felé őket.

Kutyák ugatták jajveszékelve.

S lelakták

jött-ment idegenek,

e fészek-ország kakukkjai.

Fiaikat velünk költették.

Mi tápláltuk őket.

Élelemért nekik kapirgáltunk

a messzeség párolgó szérűinél.

 

S a képzelt puszták alatti alagutakon

mi menekítettük

a Rózsa Sándorként üldözött szabadságot.

Létünkkel ezt a földet

mi tartottuk együtt – rögöt a gyökerek.

 

S minden elszenvedett vereségünket

erőnek mi gyűjtöttük össze.

S amerre szétriasztották

a méltóbb időt ígérő

annyi igyekezetünket,

az egek ereszalja körül is

még mi bóklászunk

egybeterelni mindet.

 

(Magyar Napló, 2019)