Poloma Máté Pál: 2024. március 14-én, a nemzeti ünnep alkalmából állami kitüntetéseket adtak át a Pesti Vigadóban, ahol Magyar Arany Érdemkeresztben részesült költészetének elismeréseként. Milyen érzés volt megkapni ezt a kitüntetést?

Z. Németh István: Ha díjazzák, elismerik az ember munkáját, az mindig jó érzést, örömöt jelent. Fontosak ezek a pozitív visszajelzések, erővel és hittel töltenek fel, az ember egy picit megpihen, aztán újult erővel indul a további feladatok felé.

PMP: Az eddig megjelent harminckét kötete javarészt verseskötet, a világháló is elsősorban költőként hivatkozik Önre, annak ellenére, hogy prózakötete, sőt regénye is megjelent, de írt gyermekszínműveket, dalszövegeket is, leporellókat fordított. A líra valóban a legkedvesebb műfaja? 

ZNI: Mindenképpen. Ez jelenti a legnagyobb szabadságot számomra. De mindig is írtam prózát. Tizenéves koromban sci-fi novellákat, kisregényeket, humoreszkeket, naplókat, paródiákat. 1994-ben Hócompóc bohócai címmel megjelent néhány gyermekszínművem, 1996-ban Jonathan J. Joker álnéven egy krimiparódiám. Csak ezek után látott napvilágot az első novelláskötetem, amit egy regény követett. 2001-ben Nincs meneqés címmel kerültek a könyvesboltok polcaira irodalmi paródiáim és egyéb humoros írásaim, majd 2006-ban Anticitrom címmel egy válogatás a humoreszkjeimből. Azóta írtam két meseregényt is, és meséskötetem is megjelent, született számos képregény-forgatókönyv és dalszöveg, recenzió, interjúkat is készítettem, és saját zeneszámaim is vannak, két tucat kötetet szerkesztettem, de a fő csapásvonal a líra, így nem zavar, ha elsősorban költőként tartanak számon.

PMP: A kitüntetés jelentős gyermekirodalmi tevékenységét is hangsúlyozza. Már az 1992-ben megjelent Hétre hét, hóra hó című második kötete is gyermekverseket tartalmazott, amit további nyolc követett. A hivatása pedagógus. Miért ír a gyermekeknek is? A saját gyermekei hatással voltak költészetére?

ZNI: Természetesen a két lányom hatással volt a gyermekverseimre, jó néhány róluk szól. Akárcsak a meseregényem, a Zengőrét meséi, amiben ők a főszereplők, de A hencegő óriás és más mesék című kötet Mimijét és Momiját is róluk mintáztam. A gyermekversek azért fontosak számomra, mert bennük még több huncut rím, jókedv, ritmus és fantázia, szójáték fér el, mint a felnőtteknek szánt művekben. Az első ilyen versek még a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán születtek. A diplomamunkámat A szlovákiai magyar gyermekköltészet fejlődése 1970 és 1990 között címmel írtam meg. Jártam a könyvtárakat, próbáltam összegyűjteni azt a 30 darab gyermekverskönyvet, ami a címben jelzett húsz év alatt megjelent. Találkoztam bennük jó és kevésbé jó művekkel egyaránt. A pálmát persze Simkó Tibor Tikirikitakarakcímű remekműve vitte el, szerintem annál lenyűgözőbbet még senki nem alkotott tájainkon. Az első gyermekversemre konkrétan emlékszem, 1990 februárjában az akkori Vasárnap című hetilap gyermekrovatában jelent meg Tél címmel.

PMP: Gyermekversei megírásához gyermekkori élményei is hozzájárultak?

ZNI: Igen, fellelhetők bennük, például a Hintapalinta címűben, amit nagy örömömre a Kor-Zár együttes is megzenésített, a Kom-Kom-Komárom címűben, amiben a szülővárosom iránti csodálatomnak próbáltam hangot adni, illetve a Tigrisbukfenc című kötetemben, amelyben csupa-csupa állatokról szóló vers található. Kellemetlenebb élményről tudósít a Vekkervers (a Kor-Zár szintén megzenésítette), sosem szerettem korán kelni, még most sem, amikor már éles hangú ébresztőórák helyett lágy hangú okostelefon-csipogások adják az ember tudtára, hogy az éjszaka minden percét „zsebre vágta” már az időrabló.

PMP: Nehezebb vagy könnyebb gyermekek számára írni?

ZNI: Szerintem nehezebb. A gyerekek nagyon igényes olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Botorság volna akármilyen fércmunkát eléjük rakni, nem fogadnák el, nem szeretnék meg, nem éreznék a sajátjuknak. Úgy érzem, bennem él még a gyermeki én, és nem is nagyon kívánkozik neki „felnőni”. A felnőtteket tréfásan „elnőtteknek” nevezi, és mindig ott van velem, fogja a kezem, amikor gyerekeknek írok.

PMP: Hogyan áll neki egy mű megírásának, mennyire tervez előre? Eltérő az írói módszere a prózák és a versek tekintetében?

ZNI: Verseket ritkán írok, ha mégis, egyszerre hét-nyolc is születik. Ezek általában „karanténba” kerülnek, azaz egy külön fájlba, amit naponta-kétnaponta megnyitok, elolvasok, és itt szerkesztődnek, formálódnak, alakulnak a versek egészen addig, míg elégedett nem leszek velük. Van, amelyik hónapokig, sőt évekig is csiszolódik. Verskötetet hétévente szoktam megjelentetni, habár most a Csipetnyi fény és az Éjszaka a szaunában között csak öt év telt el. Novellát írni pedig úgy szeretek, ha nem tudom előre, mi lesz a vége. Elkezdődik valami, írja magát, és a közepe felé nyílnak meg az utak a lehetséges befejezések felé. Végül csak egy út marad. Ekkor én is megtudom a történet végét. Régebben esténként fejben írtam novellákat, ha nem tudtam rögtön elaludni. Reggelre ezeknek nyomuk sem maradt. Több kötetnyi ötlet vált köddé így. Most már óvatosabb vagyok, nem pazarlok. A másnapi teendőimet gondolom át elalvás előtt, az hamar álomba ringat.

PMP: Már több mint harminc éve tevékenykedik az irodalomban, milyen volt a felvidéki közeg pályájának elején? El tudja mondani, hogyan lett pályakezdőből ismert szerző? Kiktől tanult akkoriban?

ZNI: A nyolcvanas évek végén az akkori Új Ifjúság című hetilap hasábjain volt egy Fiatal hajtásokcímű rovat, amit Kulcsár Tibor költő szerkesztett. Neki küldtem el első verseimet. Azt válaszolta, látja a tehetséget, de tanulmányozzam egy kicsit jobban a kortárs költészetet, aztán jelentkezzek újra. A nálam 5-10 évvel idősebb Iródiás szerzők (Krausz Tivadar, Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor és a többiek) műveit kezdtem olvasgatni, amelyek hatással is voltak rám. Többé már nem kötöttek gúzsba a rímek. Az első négy versemet az Irodalmi Szemle közölte 1988 októberében. A rá következő évben már 29 versem jelent meg különféle lapokban. Sokat köszönhetek Virágh Józsefnének, aki a gimnáziumban négy évig volt osztályfőnököm, hiszen a Diáktükör című iskolai folyóiratban rengeteg írásom megjelent, sok műfajban. A főiskolán Szeberényi Zoltán tanár úr véleményezte a verseimet, a Szemléhez is ő ajánlotta be őket.

PMP: Az írás mellett évek óta szerkeszt, miben áll e munka érdekessége? 

ZNI:Mindig is érdekelt a folyóiratok világa. A kilencvenes években az Irodalmi Szemle, a Tüske, az Életünk, az Atelier című lapok szerkesztője voltam egy ideig, később a Szőrös Kő nyolc éve következett, illetve ma is szerkesztek egy negyedévente megjelenő iskolai újságot Aranyeső címmel. Az igazi szerelem mégis a felvidéki Előretolt Helyőrség, ahol 2020 júliusától havi 16 oldalon juttatjuk el a kortárs, főleg felvidéki magyar irodalmat az olvasók minél szélesebb táborához. Lebilincselő feladat a szerzőkkel való állandó kapcsolattartás, a rengeteg levélváltás. Régi álmomat valósíthatom meg azzal, hogy gyermekirodalmi rovatot szerkesztek, nyolcirányú keresztrejtvényeket készítek, képregény-forgatókönyveket írok. Az írásra így kevesebb idő jut, de a nyári szünidőben majd megírom mindazt, ami az elmúlt hónapokban gyülemlett fel bennem.

PMP: Részt vesz a tehetséggondozásban is, hogyan látja az irodalom jövőjét idehaza?

ZNI: Hála Istennek, rengeteg tehetséges író- és költőjelölt van, és ha ők nem jelentkeznek nálunk az alkotásaikkal, akkor mi kutatjuk fel őket. Talán van már húsz éve is annak, hogy mentorként alkalmam van a fiatalokkal dolgozni. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága által indított Grendel Lajos Mentorprogram is sokat segít ebben. Rengeteg fiatal, vagy éppen nem fiatal, de mindenképpen pályakezdő jön el a táborunkba, hogy meghallgassa véleményünket, észrevételeinket az írásaival kapcsolatban. Élvezik a táborozást, odafigyelnek a tanácsainkra, dolgoznak a mentori feladatokon, és örömmel mondhatom, hogy kihozzák magukból a maximumot, szívesen bekapcsolódnak az irodalomról, a művészetről, az olvasásélményekről szóló kötetlen beszélgetésekbe. Mivel amúgy is pedagógus vagyok, természetes, hogy segítem a pályájukat, megpróbálom átadni nekik az eddig összegyűjtött tapasztalataimat és tudásomat. Ezt már egy másik interjúban is kifejtettem, hogy sajnos az én pályakezdésem idején nem volt ekkora az odafigyelés az utánpótlásra. A nyolcvanas évek másik felében betiltották az Iródia mozgalmat, az őt követő Fiatal Írók Köre mentorai pedig az úgynevezett rendszerváltozáskor fontosabbnak tartották, hogy a politika arculatát alakítsák. Nem igazán voltak pályázatok sem, hogy az ösztöndíjakról már ne is beszéljek. Az 1996 és 2018 között létező Szőrös Kő című irodalmi-művészeti lap Startkő rovata közölte a pályakezdők műveit. A felvidéki Előretolt Helyőrség Iránytű rovata egy teljes oldalon jelenteti meg a fiatal írók, költők írásait. Szóval pozitívan látom az irodalom jövőjét: ha béke lesz és nyugalom, a múzsák sem fognak hallgatni, és remélem, könyvkiadókból, terjesztőkből, könyvbemutatókból, olvasókból sem lesz hiány.

PMP: A szerkesztés mellett mivel foglalkozik mostanában, tervben van esetleg egy újabb kötet?

ZNI: Hát először is a nyári szünidőben szeretném magam alaposan kipihenni, mert az év első hat hónapja kevés lehetőséget adott rá. Feladatból, megbízásból, munkából, kötet- és lapszerkesztésből, irodalmi akciókból nem volt hiány. Lazításként most nyolcirányú rejtvényeket szerkesztek, képregény-forgatókönyveket írok, elolvasom a polcomon sorakozó köteteket, amelyekre eddig nem volt időm, de főleg novellákat írok, amelyek valószínűleg a következő prózakötetemben, a Törökméz utcában fognak megjelenni. Regényterveimről valószínűleg lemondhatok, mert arra csak akkor lenne időm, ha megnyerném a lottón a főnyereményt. Verset is kértek tőlem több helyről, én pedig türelmet tőlük, mert mostanában kevésszer kopogtatott nálam a múzsa. Talán tudta, hogy ebben az őrült hajszában nem lenne időm kitárni a lelkem a csillagok felé.