Egy különösen nehéz nap

Az Egyesült Királyságból érkező utasszállító repülőgép közvetlenül a leszállás előtt lezuhant a hazai nemzetközi repülőtér közelében. Egyetlen utas sem élte túl a balesetet.

Kisteleki Károly István kikapcsolta a biztonsági övet, megigazgatta magán a szétégett zakóját, nadrágját, leporolta a kigyulladt repülőgép ráhulló hamuját, felvette az aktatáskáját, és besietett a munkahelyére, hogy részt vegyen az aznapi halaszthatatlan tárgyaláson.

Csodálkozott, hogy nem kérdezték meg a véleményét, és roppant bosszantotta, hogy egyáltalán nem figyeltek a javaslataira. Be is ment a főosztályvezetőhöz, és közölte vele, hogy fel fog mondani, ha a tárgyalóban hagyott mappában a munkáját nem olvassák át és nem véleményezik.

Kijelentette azt is, hogy különösen nehéz napja volt, és ne vegye zokon, de holnap nem jön be.

Háztartási keksz 

Egy téli este a forró teához kekszet evett. Közönséges háztartási kekszet, ami teával, kakaóval, forró csokoládéval vagy tejeskávéval a legfinomabb.

Az egyik keksz belepottyant a bögrébe. Nem vette ki, forró volt még nagyon a folyadék. S végül, amikor az utolsó, balesetet szenvedett keksz került sorra, meglepődött: az emlékezés ízét érezte. A gyermekkor puha, édes zamatát, ahogy pici kezében fogja a poharat, szürcsöli a teát, és majszolja, hol ujjal megfogva, hol kiskanállal kanalazva, kihalászva a megduzzadt, porhanyós-puha keksztestet. Így ette gyermekkorban: teába mártva, áztatva.

A lassú, élvezetes kekszevéssel az emlékek sora jött elő. Érezte, hogy egy különleges élmény részese. Mint egy felfedező, úgy nyelte, élte át a kekszevést. De ekkor eszébe jutott a madeleine sütemény, amit a főhős száz évvel azelőtt mártogatott a teába: megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől.

Mint aki egy mámoros állapotból hirtelen kijózanodik, úgy egyenesedett ki a széken:

Ez nem Proust-jelenség! Ez az enyém! – mondta, és bosszúsan lehörpintette az utolsó korty teát a bögréből.

Lekésett vonat

Nagy csomagokkal rohan a vonathoz. Fullad. Alig bírja. A másik oldalról jön egy vasúti dolgozó. Megszólítja:

– Kérem, ez a kilenc órási intercity, ami Szombathelyre megy? – és a fejével a vonat felé int.

– A vasutas ránéz az órájára:

– Az már két perce elment.

– De hát nem ez az? – csodálkozik az utas. – Rá van írva, Budapest–Szombathely Intercity!

A férfi rápillant az állomás nagy órájára is:

– Elment – mondja makacsul.

Az utas legyint, és felszáll a két perce elment vonatra.

Interjú

A riporternő beperdül az ajtón. Határozott elképzeléssel jött. Az osztályteremben a padra felülve, kényelmesen, lezserül elhelyezkedve meginterjúvolja a tanárt. Tőle is ezt kérte.

– A tanulók nem ülhetnek fel a padra. Én sem szoktam – hárította el a kérést a pedagógus.

Csalódott lett a riporternő. Úgy érezte, értelmét vesztette a beszélgetés. Kényszeredetten leült hát egy hagyományos iskolaszékre, és az olvasásról faggatta az interjúalanyát, a kötelező olvasmányokról.

Az irodalomnak is van oka és célja, a nemzeti karakter megőrzése, az európai vagy világirodalmi erejű és értékű művek megismertetése, mondta a tanár, s összefoglalta a kötelező irodalmak lényegét, amelyeken keresztül lehetőség nyílik az egyetemes értékek közvetítésére. Egy irodalmi remekművön mindezt igazolta is.

– Milyen szórakoztató irodalmat, vagy ahogy egyesek mondják, ponyvairodalmat szokott ajánlani a tanítványainak? – kérdezte végül a riporternő.

– Nem szoktam – lepődött meg a tanár, s úgy érezte, teljesen fölöslegesen beszélt ilyen hosszan.

A riporternő megdöbbent. Nagy kerek szemekkel nézett rá. S képzeletben leszállt az iskolapadról.

Vendégszöveg

Elé tettem a folyóiratot.

– Ez az én írásom. Hogyan jelentethetted meg a neved alatt?

– Tetszett, és úgy gondoltam, felhasználom.

– Az egészet?! A te művedként?!

– Miért ne? Intertextualitás.

– Micsoda? – kérdezem elképedve. – Vendégszöveg?

– Hát mondhatjuk úgy is. Igen, vendégszöveg.

– A teljes mű? Még a cím is!?

– Posztmodern játék. Kortárs gyakorlat.

– Posztmodern játék a posztmodern utáni korban. Csak a neved az, ami a tiéd a megjelent szövegben!

– Na és? – rántotta meg a vállát, és elment.

Konyhaszekrény 

Elkészült az új konyhaszekrény. Modern, fényes, gyönyörű fehér. Az első igazi, tervezett konyhaszekrénye volt a harmincöt éves házasság alatt. Ahogy elkészült, még az édesapja és az édesanyja is elmentek megnézni. Gyönyörű álom. Nekik is tetszett. Zöldséglevessel kínálta őket.

A férje hazajött. Ebédeltek. Boldogan mondta:

‒ Apu is evett a levesből.

A férje megállt a merőkanállal levesszedés közben: az apósa több mint harminc éve halott.

Az öreg almafa vigasza

Egész életében lottózott. Egy kis gazdagságra vágyott. Majd a játékgéppel próbálkozott, hátha az több szerencsét hoz. De elveszítette mindenét. Az ital miatt, amibe a bánatát fojtotta, a munkahelyét is. Nyirkos pinceszobába került. Magányosan halt meg, csak az öreg almafa siratta meg, aminek árnyékában az udvaron időnként leült vigasztalódni.

Számkivetett 

Amikor megszületett, az édesanyja boldogan ölelte magához. Azt hitte, hős lesz, erős férfi, ügyes tervező vagy kiskereskedő, a legboldogabb ember. Tanult, családot alapított, majd észrevétlenül az ital rabja lett. Amikor meghalt a felesége, elveszítette a kontrollt: még többet ivott. Senkinek nem kellett. A kis unokáit sem láthatta, pedig nagyon szerette őket. Úgy érezte, hogyha ennyire felesleges, elmegy. Észre sem vették. Három nap múlva találták meg a testét.

Vírus

– Tíz hónap után végre lekerülhet a maszk! – újságolta lelkesen.

S már nem is takarta a száját, orrát semmi. Egész közel hajolt hozzá, mintha ezzel is érzékeltetni akarná, hogy nincs már távolságtartási szabály sem.

– Most már védettségi igazolvány nélkül is be lehet lépni az éttermekbe, szállodákba, stadionokba, szabadidős létesítményekbe, az előreváltott ülőhelyű kulturális rendezvényekre – folytatta lelkesen. – A boltokra, üzletekre vonatkozó korlátozások is megszűntek. Korzózhatunk kedvünkre! – csillogtatta meg előtte a fogait, mintha azzal is dicsekedni szeretne.

Valóban, nem láthatta a másik, hogy azóta új protézist készíttetett.

Kerek szemekkel hallgatta. Közben arra gondolt: milyen jó, hogy ő nem vette le a maszkot. Közben óvatosan egy picit hátrébb is lépett, majd csak ennyit kérdezett:

– Miért? A vírus azt üzente, hogy elmegy?

Kelemen Erzsébet