Kinek nyúlfarknyi a reménye
S többé se kér se vár sokat:
A multban él, ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
– Mint rongya közt egy vén szipó
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor cipó.

A tékozló fiú regéjét
Sokan csináltuk újra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
(Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért…
Tanulság: egy vándor cipó.

Hogy aztán a goromba élet
Jeges zuhannyal önte le:
“Megyek – kiáltám – vészes út ez,
Vissza megint bölcsőm fele!”
Ma fizetés-nap; húsz forintra
Jut húsz krajcár “proporció”:
Harminc gyalog mérföldre abból
Kifutja… egy vándor cipó.

Mondám s tevém; – a dél-ebéd már
A nagy országuton lele;
Sebaj! kinek hátán a háza
És kebelén a kenyere.
De majd az estve!… hátha rablók…
Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőbe minden elfért:
A gárdrob és vándor cipó.

Egy bot talán jó volna mégis –
Ahol egy tört “lógó”-darab!
Ettől ugyan valódi medve
Nem fél; de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a “bércnek!”
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándor és vándor cipó.

Kérdik: ki és mi? hova mászkál?
Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál.
Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
Pór-élc megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
Jólesik a vándor cipó.

Hűs hajnalon (még mind üressen
Lógtak ki a járom-szegek)
Bucsút köhintve, megiramlva –
S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
Lombsátor a közös “ivó”:
Ott deszka-pad lapít deszkává,
S párnám csak a vándor cipó.

Hanem a szép táj bűvöl így is,
Oh, ifju könnyedvérüség!
Ím ott dülőnkint a hegyoldal
Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával
Csurgó kinál, oly csábitó!
Az útas keble megtelik… de
Bezzeg fogy a vándor cipó!

Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
Visz útam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontúl, – visszanézve
Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, mint lomha sertés,
Ferdőzik az ecsedi tó;
Rekkent a hév nap, útas izzad,
Bár könnyű a vándor cipó.

Egy híd megől hajdú behajszol,
Gazdája kérdi: “Útlevél?”
Az nincs bizony, – de iskolából
Van bizonyítvány, még kevély.
Az isten áldja! elbocsátott,
Lévén maga, mint neve, Jó:
Így szabadult a “fogdmeg-eddmeg”
Körmébül vándor és cipó.

Égő homokban, itt a “város, –
Amott a nagy kollégyiom
Hátall ki, mint szamár a nyájból:
Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
Egy útcán (neve is “Csapó”);
Pénz nincs, kerűlöm a “kenyér-sort”:
Pedig hol a vándor cipó!?…

Az elfogyott, erőm is elfogy;
Már útban egy egész hetem; –
Itt pap lakik, tán könyörűl is:
Bezörgetek – nem tűrhetem!
Elborzadék… ha rám rivallna:
“Pusztulj, csavargó, naplopó!”
S lekaptam újjom’ a kilincsről:
“Adj lelket még, vándor cipó!”

Elérem végre a szülőhont;
Fedd és gunyol rokon; barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
Érzém üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
Lettem suhancból nagyapó,
Ezért méltattalak dalomra
Téged, szerény vándor cipó.