Bene Zoltán regénye

Részlet a Prológusból

…Életem utolsó tíz esztendejében annyira megváltozott a világ és benne én, hogy arra szavak sincsenek, kivált arra nem, amire keresnem kellene… Ennek ellenére találnom kell majd eleget: pontosan annyit, amennyi szükséges. Mert nemcsak régi írásaimmal fogok pepecselni, hanem le fogom írni mindazt, ami az Áramszünet kezdete óta történt velem. Nem tehetek mást. Annak ellenére, hogy szívem szerint inkább átengedném magam a nosztalgiának. Erősen vágyom vissza a régi életembe. Epekedem az Áramszünet előtti világért. Szeretném, ha Kírával együtt visszatérhetnénk oda, a valódi hazánkba, a valódi időnkbe. Midőn benne éltem, gyakorta füstölögtem miatta. Bántott, ahogy önnön magát bontja le az én szeretve gyűlölt, gyűlölve szeretett civilizációm; megőrjített, hogy paródiává, karikatúrává silányul a világom. Haragudtam mindenre és mindenkire, aki tétlenkedik. Magamra is. Most minden, ami az Áramszünet előtt volt − hiányzik. Még a haragom is, a frusztrációm is. Úgy is fogalmazhatnék, honvággyal küzdök. Az erőszak, a viszály, a nélkülözés, a tengernyi gond és baj, amiben részünk volt, olykor elterelte a figyelmemet; a folyamatos életveszély idején nem mindig értem rá hazavágyni, de itt és most, a Falon belül nyugalom van, viszonylagos biztonság. Menten meg is erősödött bennem az epekedés. Abba a világba kívánkozom, amelyikhez tartozom. Csakhogy az a világ már nem létezik és soha többé nem fog visszatérni. Akkor sem, ha a Földnek ezen a hatvanhárom négyzetkilométerén újra ég a villany, ismét szolgálja az embert a nyugati civilizáció legnagyobb vívmánya. És akkor sem, ha egyszer majd az egész bolygóra visszatér. Mert az én világom meghalt és oszladozó hullájának bűze elborít mindent. Nem állítom, hogy nem érdemelt pusztulást. Mert a szomorú igazság az, hogy nagyon is megérdemelte…

Az utolsó évtizedben átélt borzalmak a lelkünkbe fészkelték magukat. Megváltoztattak bennünket. A legtöbbekből csúszómászókat formáztak. Sokakat ezzel szemben pozitív irányban alakítottak: bennük a civilizációnk, a kultúránk legszebb napjai, legfényesebb erényei éledtek újjá. Ám ez nem elegendő ahhoz, hogy dicsőségben és megérdemelten föltámadjunk porainkból. Ami előttünk áll – legyünk tisztában ezzel –, az pusztán vegetálás. Túléltük önmagunkat, ez tagadhatatlan. Ne is próbáljuk hát letagadni! Nézzünk szembe a sorsunkkal. És ez nagyon nehéz lesz, mert elszoktunk a felelősség és az igazság vállalásától.

Jóllehet vitáztam vele és berzenkedtem ellene, szerettem azt a régi, az Áramszünet előtti életet. Akkor is, ha nem volt egészében értékes élet. Még ha nagyrészt gonosz, önző és aberrált élet volt, akkor is. Mert akadtak momentumai, amiket szívesen visszahoznék, amikre büszke vagyok. Mindhiába, persze. Utóvégre, amikor még létezett az a kultúra, akkor sem tudtuk megóvni. Hogyan tehetnénk most, a történtek után? Elpocsékoltunk mindent.

Abban bízom, hogy az Áramszünet előtti nyugati civilizáció fakó lenyomata rajzolódik ki mindabból, amit a pendrive-on tárolok. Próbálom megnyitni a fájlokat, mindhiába. Kíra a vállamra teszi a kezét, nyugtat. Végül az egyik műszaki szakember segítségével sikerül az adatok egy részét előhívni. Töredékeket, részleteket csalunk elő a körömnyi méretű adathordozóról. A szoftver, amely föltámasztotta őket a tetszhalálból, megszámozza és sorba rendezi a dokumentumokat: harminchárom file. Mindösszesen harminchárom. Nem is mindegyik teljes, némelyik csak a töredék töredéke. Mégis úgy érzem, ezekből a foszlányokból, bár inkább kevésbé, mint többé, rekonstruálható egykori otthonunk. Sovány reménység él bennem az iránt is, hogy ezek a cafatok az utánunk jövők hasznára válnak. Ha többre nem is alkalmasak, hát legalább halványan emlékeztetnek bennünket arra, amit elveszítettünk, fölidézik azt az aromát, azt az ízt, azt a szellemiséget, ami lételemünk volt egykor. Célom − egy szentimentálissá váló vénember célja −, hogy megőrizzek. Hogy nyomot hagyjak. Vitrinekbe hordjam egy civilizáció törmelékét… Célom továbbá, hogy az utolsó tíz évben megélt eseményeket rögzítsem. Le kell írnom, mi történt az Áramszünet Évtizedében (amely egyébiránt most is tart, hiszen Menedéken kívül nincs villamosság, legalábbis azokon a területeken, amelyekről rendelkezünk információkkal). Le kell jegyeznem a kisszerű csatározásokat, nemtelen harcokat, a vergődést, a szégyent, a megaláztatást: életem, életünk utolsó tíz esztendejét. S miközben ezt a történetet írom, a régről maradt fragmentumokat sem feledhetem, be kell illesztenem a régit az újba. Abban a sorrendben, ahogyan a véletlen, azaz a rekonstruáló szoftver előhívta a dokumentumokat. Reménykedem, hogy az Áramszünet előttről maradt szilánkokból és az Áramszünet után történtek leírásából összeáll valamiféle Egész.

Mindezt azért teszem, hogy fölvegyem a kesztyűt. Hogy küzdjek a felejtés ellen. És hogy emléket állítsak. Ismertem gyávákat, akik hősökké lettek és láttam bátrakat behódolni, megalázkodni. Nekünk ez adatott. S nekem az, hogy jegyzeteljek, jeleket hagyjak, vívjam a szélmalomharcot, mint egykoron az elmés, nemes Don Quijote de La Mancha lovag − vívjam, ameddig bírom.

(Kortárs, 2018)