Szemelvények Nagy Koppány Zsolt kötetéből

Férfiöröm–smörgåsbord

Az a jó ezekben a modern bútorokban, hogy rendkívül felhasználóbarátok. Bemegy az ember az üzletbe, kipróbálja, beleül, kiválasztja, belenéz a lyukas fenekű pénztárcába, be, ki, be, ki, be, eszik valami íztelen, tehát egzotikus ételt drágán (elvégre úr, és különben is egyszer él), végigáll egy félórás sort, aztán a raktárban máris övé a vágy tárgya: átveheti az egészet, méghozzá lapra szerelve. Egy szép nagy kartondobozban van minden belehajigálva, plusz használati utasítás.

Az áru haza-, majd kibontásra kerül, és elkezdődik a nagy műkedvelés, az önbecsülés fényév fényű növelése, az asztalosok rémálma, egyszersmind fohászainak tárgya. „Minek ide szakember?!”, horgad fel bennem az önbizalom, s egy ős evoét a fénybe kiáltok, miközben kreatívan kétkezi felmenőim neuronjai száguldanak végig a gerincoszlopomon, „Hiszen itt pontosan mutassa, mit hova kell dugni s csavarni!”.

„Asszony!”, mondom a nejemnek, mint egy napóleon, mert látom, hogy nem is sejti, micsoda pompás szerelő (is) a férje, „azt írja itten, hogy van hatvanhat szög s tizenkét csavar! Számoljad meg ezeket, kérlek!” (Hogy legyen meg neki is az öröme, a kicsikének, gondolom ravaszul, miközben a jó zsíros férfimunkákat mind kigyűjtöm magamnak, mert tényleg mekkora élvezet és büszkeségi alapanyag lesz, amikor ebből a sok egymásra dobált préselt lemezből könyvespolcot és/vagy ruhásszekrényt csinálok!)

Közben gondosan szétrakosgatom a szobában a nagyobb darabokat, méret és szín szerint. Olyanok vagyunk kettecskén, mint egy csendélet ősemberrel: a férfi a fegyvereket rendezgeti és peckesen jár fel-alá közöttük, gondterhelten számol és mamutbőgésbe borzong bele a képzelete, az asszony a földön kuporog, és egy kővel kapirgálja a bőröket. (A gyermekeket átvittük a szomszédba, nehogy megegyék a szöget.)

„Hatvannyolc”, mondja a feleségem, mire megszédülök egy szépen fejlett munkalappal a kezemben (ami lehet ajtó, de még aljzat is, ha nem elég óvatosan kalapálunk). „Mi a fene?!”, kérdezem hitetlenkedve. „Hát megbolondultak ezek? Hiszen folyton a híres precizitásukkal vágnak fel! Márpedig akkor ne legyen hatvannyolc, ha egyszer hatvanhatot ír a papír!” „Talán azért van több, ha netán elgörbülne egy-kettő…”, próbálkozik az asszony, mert mindig ő menti meg a házasságot – de belőlem elillant a remény. Ha ennyire megbízható a használati utasítás többi része is, hogy merjek egyáltalán a szereléshez látni?! Kreatívan kétkezi őseim neuronjai magukba roskadnak, papírfecniket tépkedünk a bútorlapokról, szomorúan nézünk, a világ megérett a pusztulásra, az élet siralomvölgy, a jövő bizonytalan, és a vég mindig közel (van), Jim Morrison is megmondta.

Az asszony nem bírja tovább, csavarhúzót ragad, és csavarni kezd, két deszkát, össze. Büszke férfi vagyok, látom, hogy nem jól csinálja, mondom is, nem azzal kell, te, hát nem látod, hogy itt a másikat mutatja?! Azzal átveszem a csavarást: előkapok egy újabb deszkát (francokat deszkát: préselt falemezt), és bőszülten csavarni kezdek. Nem is olyan könnyű, a nyavalya törné ki, mint ahogy az imént gondoltam, de nincs megállás: látom, hogy az asszony is büszke nő, látni véli, hogy nem jól csinálom, ezért úgy dolgozom, mint egy gép, nehogy (be)leszóljon.

„Kész!”, elsőzöm diadalmasan. A két lapot sikerült körülbelül hatvanfokos szögben összecsavarozni… De szerintem – akkor is! – szép. Az asszony elfojt egy bosszús mosolyt, elveszi a csavarhúzót, arrébb lökdös. Kicsit még hálás is vagyok neki, a tenyeremről ugyanis lejött a bőr a nagy igyekezetben, de ezt mégsem mutathatom: leülök hát, és fitymálva nézem, ahogy egy másik bútorlappal elindul felfelé, a dicsőséges plafoni magasságok irányába.

„Szét fog esni”, mondom gonoszul, hiszen jól látom, hogy ennek a lapnak tovább kell kanyarodnia a téglalap vonalai mentén, ott van tisztán a leírásban. Mikor szétesik (diadalmas férfikacaj), odalépek, jól megnézem a rajzot, összpontosítok, aztán a deszkahalmot fixírozom, rajz, deszkahalom, összpontosítás, majd kinyilatkoztatom: „Kérem a 24-es lapot, dárling!” Az asszony gúnyos mosolyra húzza a száját, és gyilkoskrokodil-kedvességgel így válaszol: „A számozást az előbb szedegetted le, te mű-bútorasztalos… azt mondtad, fölösleges sallang!”

Elfehéredek, próbálom a maradék több tucat lap közül kiválasztani az igazit, csavarok, tekerek és összeillesztek, az asszony is odaugrik, rá a készülő bútorra, nehogy megugorjon és elszaladjon, sietnünk kell, egyre lelkesebbek vagyunk, hangosan biztatjuk egymást, és galambmód gyakorta csókot váltunk. Látom, ahogy kis finom kezével kiveszi a csavart onnan, ahova beejtem, látja, amint nagy erős mancsommal ráverem a falapot a tiplire ott, ahol rosszul illeszti, már mindjárt kész is, a szögelés fázisa következik (asszony lelkesen újraszámolja őket, megvan mind a hatvannyolc!), de előtte még ott van az, hogy (lerajzolva, nyilván): „mikor a keret áll, könnyedén a helyére csúsztatjuk a hátlapot, majd tíz centiméterenként megszögeljük”.

Ezt a becsúsztatást mint alapvetően maszkulin tevékenységet én vállalom magamra – az odaillesztésig megy is, és csak az első lökésnél derül ki, hogy a hátlap egy fél milliméterrel szélesebb, mint a rendelkezésre álló keret (biztos az asszony túl erősen meghúzta valahol a csavart!), így bizonyos, hogy nem fog beférni. Előbb toljuk, aztán kalapáccsal verjük, aztán azt a néhány szálkát, ami megmarad a préselt farostlemezből, rongyba burkoljuk, és rongyba burkolt kalapáccsal verjük – és estefelé, olyan hat órácska múltán ájultan, de boldog lihegéssel dőlünk el, hiszen bent van a hátlap maradéka, áll a szekrény… és még most is áll, ha az imént – Hah! Mi volt ez a robaj? – el/össze nem dőlt.

(Hát… ez költözésnél alighanem itt marad.)

A hal legyen veled – és a te lelkeddel

Évek óta küzdünk csemetéinkkel állattartásfronton. Miszerint ló, tigris, de legalább axolotl. A díszaxolotl olyan, mint egy mozgó ág, csak fehér, és igencsak ijesztő, ha éjjel a fürdőszobába menvén találkozik vele az ember a konyhapult sarkánál. Vagy az a tigris? Egen. Szóval kutya, macska, de beérték volna egy tehénnel is, ha nem lehet, akkor egy bocival, az épp elfér a teraszon.

Mindenki tudja, hogy ilyenkor a józan ész szava mit sem ér: nem is fér el a boci a teraszon, mert nem tud megfordulni, félek az axolotltól, különben is alig tudtam leírni ragozva, nemhogy kimondani, a tigris megeszi a legódat – semmi nem használ. Úgyhogy felelősségteljes szülőként konzultáltam más szülőkkel és az internettel is (öreg hiba), és megtudtam, hogy a gyerekek körülbelül két hétig örülnek egy-egy állatnak, aztán soha többé rájuk se néznek, hordhatom le tizenöt évig (vagy meddig él egy ilyen dög) a kutyát én a blokk elé, s lapátolhatom a teraszról a ganét az alsó szomszédhoz naphosszat.

Igen ravasz elhatározásra jutottam hát: halat veszünk. A hal ugye jóval kevesebb sétát igényel, és végül is nem futkos el, mint egy kutya, ha jól megkötjük a pórázzal, és nem szőrös, mint egy macska, ha odafigyelünk a szőrháztartására, legfeljebb ikrát ürít kacéran. (Igen, a költő szavaival szólok, mert minden írásban kell egy kis irodalmi kitekintés, különben axolotlként – nem tudok szabadulni ettől a gyönyörű szótól és toldalékolt alakjaitól – élem le a következő életemet: „A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én…” satöbbi, amúgy ténylegmindent.)

Elmentünk hát a halasboltba, ahol vettünk akváriumot meg szűrőt meg tápot meg pépet meg etetőtálkát meg pórázt meg növényt meg homokot meg kavicsot meg akváriumdíszt (elsüllyedt tengeralattjáró makettjét, illetve romantikus skóciai várkastélyt) meg halsétáltató-pulóvert meg vizet meg cseppeket meg magát halat, sőt magukat halakat. Ez utóbbiak száma változónak bizonyult, mert a beltenyésztésnek hála kettő igen hamar elpusztult. Volt is sírás, a feleségem vádlón nézett rám, kellett neked hal, most itt bőgnek a gyermekek, milyen felnőttek lesznek, szegények, ha már most összetörjük a kis lelküket satöbbi, egy jó feleség ezer dolgot el tud nézni szemmel, anélkül, hogy kinyitná a száját. (És a járása is beszédes.)

És kérem, lehet, hogy nekem nem olyanok a gyermekeim, mint az interneten (igaz, nem is onnan vettük/rendeltük őket, hanem mi magunk csináltuk, ahogy kell, és ahogy az már szokás jobb családoknál) vagy mint a barátaiméi, mert immár negyedik hónapja halazunk, és még nem unták meg, még mindig nem nekem kell lehordani őket a blokk elé (na ugye, nyehehe), etetik, itatják, versenyekre és haliskolába hordják mindegyiket, tisztába teszik az akváriumot (nekem csak meg kell szívni a slagot, hogy az első korty akváriumlét én kapjam, de aki kannázott már benzint, tudja, hogy ezt is túl lehet élni, csak félóráig nem szabad rágyújtani utána), mindegyik halnak neve van és saját története, a gyerkőcök minden rezdülésükre figyelnek, megtanulják azokat a dolgokat is, amiket más szülőknek a virággal meg a méhecskével kell elmondaniuk (megszületett az első négy kishal, hát meg kell őket zabálni, mondjuk így gondolja a sötét harcsa is, amelyik az akvárium aljában piszmog).

Most abban gondolkodunk, hogy az én dolgozószobámat feltöltjük vízzel, hogy nagyban mehessen az ipar, és veszünk végre néhány tehenet meg axolotlot, remélem, nem jönnek ki a szobából éjjel, mert akkor úgy járok, mint a főhős-narrátorék Az elfoglalt ház című Cortázar-novellában… mindenesetre beszerzek egy axolotltriasztó-spray-t. (Ezt tessenek kimondani hangosan még elmentükben, keziccsókolom.)

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)