Anyuka, Klárika és a Kisördög

Anyuka tökéletesen viselkedett, legalábbis a Kisördög szemszögéből nézve. Másodikos kislányával, Klárikával hazafelé tartottak az iskolából. Egymás mellett ültek az indulásra kész autóbuszban. Anyuka a mobiltelefonján pittyegett, Klárika pedig már harmadszor kérdezte meg tőle, hogy nem tudnának-e tornacipőt vásárolni valahol, mert a tanító néni észrevette, hogy sántikálva szalad, és megállapította, hogy kinőtte a tornacipőjét. Azonnal levetette vele, és egész órán zokniban kellett tornásznia. Fekete lett a fehér tornazokni talpa, pedig sokat takarítják a tornatermet. Anyuka Klárika kérdését nem hallotta, arra sem mondott semmit, amikor a kislány elmesélte, hogy beírta a tanító néni az üzenőfüzetébe: „Kedves Szülők, Klárika kinőtte a tornacipőjét, legyenek szívesek egy újat beszerezni neki. A legolcsóbb vászontornacipő is tökéletesen megfelel.”

Anyuka figyelmét azonban lekötötte a mobiltelefon, villámgyorsan peregtek az ujjai a klaviatúrán. Klárikának valahogy eszébe jutott a tanító néni egy másik mondása is, mégpedig az, hogy társaságban nem illik a mobiltelefonunkkal foglalkozni. Elgondolkozott rajta, hogy Anyuka vajon most társaságban van-e? És ha igen, akkor esetleg nem hallotta még, hogy társaságban nem illik a mobiltelefonunkkal foglalkozni?

Amikor a Kisördög, aki ott állt mellettük a buszban, észrevette ezeket a gondolatokat Klárika lelkének képernyőjén, felderült:

– Ráveszem a kislányt, hogy kérdezze meg ezt hangosan is, az anyukájától. Akkora cirkusz lesz belőle, hogy talán még a karácsony is elmarad náluk az idén.

És Klárika megtette, amit a Kisördög súgott neki. Megkérdezte:

– Anyuka! Neked nem mondta a tanító néni, hogy társaságban nem illik belemerülni a mobiltelefonunkba?

És lám csak, Anyuka ezt a kérdést meghallotta! Könnyen lehet, hogy ez is a mellettük tanyázó Kisördögnek volt köszönhető.

– Mi van? Miket beszél a tanító néni? – olyan hangosan förmedt rá a kislányra, hogy a buszban üldögélő összes utas felkapta rá a fejét. Anyuka, sajnos, elég hirtelen haragú, és mérgében nagyot szokott kiáltani. Klárika a felcsattanó hangra összerezzent, gyorsan odabújt Anyukához, miközben szepegve megismételte a kérdést:

– Neked nem mondta a tanító néni, hogy társaságban nem illik a mobiltelefonunkkal… – ennyit tudott csak elismételni, aztán Anyuka szép, piros dzsekijéhez simulva elpityeredett. Anyuka tett egy mozdulatot, mint aki le akarja rázni magáról a kislányt, de megérezte a körben rájuk szegeződő kíváncsi tekinteteket, felnézett és elmosolyodott. Odahajolt a kislány sapkáján imbolygó nagy, rózsaszín pomponhoz és azt suttogta:

– De, nekem is mondta. Bocsáss meg, csak valami nagyon fontos üzenetem érkezett…

– Nem baj – mondta Klárika. – Nem zavar, csak a tornacipő miatt kérdeztem.

Anyuka ugyan nem tudta, hogy mi is lehet a tornacipővel, de mintha mondott volna valamit a kislány az üzenőfüzetéről is. Abból majd kiderül. Hirtelen jó ötlete támadt, Klárikához fordult és megkérdezte: – Nincs kedved egyet sétálni? Három buszmegálló nem a világ, és legalább mozgunk egy kicsit.

Azzal már fel is pattant az ülésről, a kislány öléből kikapta a nehéz iskolás hátizsákot, és húzta őt magával az ajtóhoz.

– Gyere kicsim, leugrunk! Lehet, hogy hamarabb hazaérünk gyalog, mint busszal.

Ez a jóslat ugyan nem vált valóra, mert a sofőr bácsi hamarosan ráfordította az indítókulcsot, és a busz felberregett. De ők akkor már a peronon álltak, Anyuka a vállára vette a kislány nehéz hátitáskáját, és megfogta a kezét. Olyan gyorsan csapódott be mögöttük a kétszárnyú buszajtó, hogy a váratlan fordulaton meglepődött Kisördög már nem is tudott leszállni utánuk. Csalódottan nézte az ablakon át, ahogy Anyuka és Klári vidáman beszélgetve nekilendül a hazavezető sétának.

Mezey Katalin