Annyi ábrándunk
Szemelvények Kalász Márton verseskötetéből
Ábránd
Annyi ábrándunk, önfeledtség,
amennyi bennünk épp kitelt még –
szólaljon meg, ha majd szerénység
mutatkozhatnék – s nincs kiesség,
többes szó volna szép s kimondható –
ki kit hajdan: még úgy áltatott
arány, ne csak keltünkre kihívó,
önmélyültség állapot, önfény, vesztő – ott
önlelt? Kép – hódítva, mintha végigét,
újuló szellem, járuljunk oldhatva eléd.
Váltható szeretet, remény – igény a hit.
Vélném, e föld bármire hagy, lét e szíveknek, itt.
Emlék, veled, rendülten nézve; nem tavalyi havat –
vers: ma a nap. A Nap.
Árva jeladás
Ha a versnek két végsorát is jól rímelteted –
fosztva a gondolat nyelvbe vergődésével se gond lehet.
Sután az Úr lecsobbintja még alkonyatra néhol a havat,
nyomot, ha kedv vár, szel a lélek, létünk fagyaték talpra hagy.
Én, ha átvihetném immár a csöndben vallatott
vers hangját, amint a lét tisztelt látást még ránk hagyott,
lenne is segédkéz – oly hamar elvész, mai képként vissza se fog.
Gyújts már, jó szívem, mondhatom, tisztán, de von
magamból; törék, sem csupán itthagyhatom –
de ott? Mely zug, s mire találván, úgy fogadd,
árva jeladásomra ajtót, ha nyitnak: te vagy –
lent hunyt szemed, boldog tágassága oly kék, s lehet,
kell, s hol az örökkévaló szerelmen tárt már, „kelnetek,
szép lesz”, álmon – kelt hangom: együtt várni e hitet?
Ébrenlét
Fáradt hajnal – még menekedj előlem,
épp már álmomba vissza nem jutok.
Színevesztést sejtsenek e borulatok?
Mértékvesztést – amint súrlódva élem
aztán néha én rejtő fényekig.
Kontraszt, tudnom – a rejtőzés, s igaz,
e félénk lélekfény; féktére az,
megküzd ma derűs ébrenlétért. De amíg
igény vártomban – álmélkodhatom,
nem kell többé fönt ülni oly halmazaton,
ahol megtörve, látszatra, se szétkiáltsanak.
Azonosíts, Uram, ily éj nyugta alatt,
segít áttudnom, tudd; rég s majd hova –
árva éjtvágy; kedvelne annyira?
Keserűség
Virrasztva – nem tudom.
Többé, néhány szó, mit jelent.
Szép arcáért fohászkodom.
Szólva éjszaka, idegent
hallgatva – föltekint
ültőnk mellől. Sóhaj, le hang
vetkőztetne, élt képeink
poszt-válasza, néma kaland.
Ennyi szűnt mosoly, mérve kínt
emlékül, ki lelkek felől
csöndre térve, ki másnak él
kérlelve – szűnt: visszkép, s ha költ.
Szemmel vélt éber rózsaszál; gondján hőkölt –
magányokra, épp inthet még. Hűlt – képzet: hunyt levél.
Hajnali vers
Az álom szót lehetne használnom, ha írnék
– félénk álomtudat?
E korai homály csöndjén kitér még,
világ, bennem sincs sejdítő szavad.
Hol lesz, mivé, ha hirtelen kitárul,
készen sok feladat szolgálatául,
szerényen kívánnám épp a tündökletet –
gyönyörűm, csak a te örök arcod lehet.
Pillantásod le rám, lennél majd nappalra erőm is,
fáradásom, tudnod, mennyi képzetet őriz.
Istenem, hogy jellel te karod épp estére tárod,
magányom rendítő gyötrelmén is ott féltheted,
fordulok sírva már, te a szót így kivárod,
nyújtsd most magadból, hajnalom, tündökleted.
Itt élhetek
Itt lehetek eztán bezárva,
ahogy néha kívántad is,
szemtől szívig jellem kívánna,
ne taszíthasson semerre, hamis
tárhatja épp magát, a hit
magunkban. Bármiképp ha késhet,
erőt homályként fontoltan, ne itt
vissza – igaz, még úgy idézhet,
gondunk gondolat híján bontanod,
de a gond, s épp munkád, ha ígérted,
kint vár egy évszak, akár javítod,
bízz még abban, ami mellől kitérhet
a pillanatnyi szándék – mit te érsz,
arra majd támaszkodsz – nemhogy kitérsz.
Lét
Szomorú pillanat, mikor
halott az élő támasza.
Szorong, fogyatékán e kor,
nappal itt vár – éjjel hova?
Fáradt lélek, szellem közén
lét ugyan, lát szívre: ily én
támadtsága, testképleten
szerényen önvetve – való legyen.
Való, hol rejtve, de magát
szívszorító kételyen át,
hol mentené, hinné, ma épp
szólíthatnák – hallhatta ég,
tört sóhajként vélt tudatán,
indul. Lent, szól, itt élt. Imán?
(Arany János Alapítvány, 2019)