Szabó Klára Petra képzőművész. Leginkább akvarellel dolgozik, amelyek néha kollázsként, máskor animációként közvetítik az őt foglalkoztató kérdéseket. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájában folytatja tanulmányait, illetve az egyetem Művészeti Anatómia, Rajz- és Geometria Tanszékén tart angol nyelvű kurzust magyar és külföldi hallgatóknak. Több éve a Viltin Galéria művésze. Alkotásairól, önismeretről és az ázsiai-európai (művészeti) kultúra különbségeiről beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Tanítasz, kutatsz, aktív alkotóművész vagy. Mindhárom területen az ember ábrázolása került a középpontba. Sőt, saját magad vagy az ábrázolásaid alapja. Miként találtad meg ezt a témát?

Szabó Klára Petra: Nem is az ember, inkább a portré, ami a figyelmem középpontjába került. Nem a trendeknek megfelelően szerettem volna dolgozni, hanem valami nagyobb időt átívelő témát kerestem, és mindig a tájképekhez és a portrékhoz lyukadtam ki. A portré ötszáz évvel ezelőtt is jól értelmezhető volt, és ötszáz év múlva is érthető lesz. Az önarcképeimet az is indokolta, hogy jelentős részben saját élményeimből merítek, ezért hamisnak éreztem volna, ha modellt használok. Valóságosabb, igazabb és őszintébb a mondanivalóm, ha én magam vagyok a magam modellje. Annyiban érdekes a szituáció, hogy én nem látom magamat a képeimben, nem magamat festem a képeimben.

SRZs: A néző egy erős önismereti munkát is láthat a képeidben. Milyen munkafolyamatokon mész át az alkotás során az akvarellek megfestésétől azoknak a megmozgatásáig, a kész animációkig?

SzKP: Ez egy nagyon összetett munkafolyamat. Animációkat azért kezdtem el készíteni, mert egy ponton túl már nem voltam képes egy képbe belesűríteni a mondanivalómat. A másik ok, amiért elkezdtem animációt festeni, az volt, hogy korábban depresszióval küzdöttem, és ez az alkotói módszer munkaterápia is volt számomra. Azt vettem észre, hogy a monoton folytonosság, mikor hónapokon át gyakorlatilag ugyanazt a képet festem újra és újra minimális változtatással, nagyon jó flow állapotot teremtett számomra. Ez azóta se változott: ha festek, megszűnik az idő és a tér körülöttem. A festés számomra nem csak önkifejezési eszköz. A nehezebb időszakokat az életemben munkával kezelem, és a negatív energiákat kreatív energiává próbálom átformálni.

SRZs: A portrék mellett a tájképeket is fontos témaként említetted. A természet és a táj milyen helyet foglal el az életedben?

SzKP: Amikor külföldön vagyok, rengeteget kirándulok. Vásárhelyen hagyománya van a tájképfestészetnek, művészként én is készítettem egy alföldi sorozatot. Mindig megmosolyogtat, ha egy dunántúli ismerős megkérdezi, hogy nem unalmas-e Vásárhelyen élni, hiszen itt nincsenek hegyek. Sokszor biciklizek ki a határba, mert naplementekor egészen olyan, mintha a tengerparton lennék: nagyon messzire ellátni, mindig más színe van az égnek, és érzed a szelet. Számomra ez egy végtelen tér, ami óriási szabadságot ad.

SRZs: Sokat voltál rezidenciaprogramokkal külföldön, főként Ázsiában. Miként döntöttél pont emellett a kultúrkör mellett?

SzKP: Japán nagy álmom volt már gyerekkorom óta. Az egyetem alatt már kerestem a lehetőségeket, végül találtam egy olyat, ahol egy buddhista szerzetesnél és a családjánál voltam elszállásolva egy templomban egy hegy tetején erdővel körülvéve. A családdal való beszélgetések során hallottam először Koreáról, amiről addig elég keveset tudtam. Jobban utánanéztem, és be is adtam a jelentkezésem a szöuli modern múzeum programjára, amit meg is nyertem. Ott már az elején nagyon jól be tudtam illeszkedni, lettek koreai barátaim, és azóta is igyekszem minél többször visszatérni. Azt mondhatom, hogy Koreában igazán megtaláltam magam művészként. A támogatás, hogy nincsenek technikai akadályok egy-egy ötlet megvalósításában, sokat jelent számomra. Ott inkább az animációimról ismernek, míg itthon inkább a festményeim, kollázsaim miatt.

SRZs: Amikor akár több hónapot is más kultúrában töltünk, valóban sokkhatásként élhetjük meg a váltásokat. Rád ez milyen hatással van? Mennyire tudod a Koreában átélteket itthon, a munkádba is átültetni?

SzKP: A rezidenciaprogramok utáni depresszió meg szokott viselni még ennyi idő után is. Koreában hallottam egy francia művésztől, hogy náluk szakember segít feldolgozni a hatásokat, és ez nem egyedi eset, több országban is bevett gyakorlat. A rezidenciaprogram ugyanis valóban 3 hónap gondtalan időszakot jelent, amikor csak a munkára koncentrálhatsz, és a mindennapi apró-cseprő gondokat átvállalják helyetted. Nekem durván fél év kell, hogy leülepedjenek a tapasztalataim és az a rengetek inspiráció, amit gyűjtök az utazások alatt. Többek között ezért is élek részben vidéken, mert nekem ez kell az egyensúlyhoz: elmegyek valami nagyon nagy városba, ahol óriási pörgés van, ezek után szükségem van a csendre és a nyugalomra itt, Hódmezővásárhelyen, hogy összeszedjem magam.

SRZs: Szerinted mitől tudnak ilyen jól Koreában kapcsolódni a munkáiddal?

SzKP: Sok tényezője van annak, hogy miért szeretik kint a munkáimat. Míg itthon a papír a sérülékenysége miatt nincs megbecsülve mint médium, a már említett Japán buddhista templomban több száz éves festett papírfalak és tolóajtók voltak. A vendéglátóm jót nevetett a véleményen, miszerint a papír sérülékeny, hiszen ők több száz éve napi szinten használják ezeket az ajtókat. Amire vigyázunk, az megmarad. Lehet, hogy a papír kicsit megsárgul, de ugyanolyan értékálló tud lenni. Koreában azért lehet különleges a munkám, mert én kézzel készítem az animációimat, kézzel festek meg mindent. Ott annyira digitalizált minden, hogy ez már valóban kuriózumnak számít. Ázsiában nagyon értékelik a munkámban a ráfordított türelmet és idő.