Mikor írunk verset? Miért írunk verset? Mi a vers? Számtalan verset olvastam, olvasok rendszeresen, és gyakran fordítok is más nyelvekről verset, írtam és néha írok verset, jelent meg verseskötetem, sőt esszétis írtam a versről… mégis azt mondom, hogy ha igazán mélyére nézek ennek, akkor… nem tudom.

Nem tudom, miért írunk verset.

Nem tudom, hogy mikor – és azt aztán végképp nem tudom, hogy mi a vers?

Mármint az igazi, zsigerekig hatoló, valódi és eredeti vers.

Nem tudom.

Vagy mégis?

Vagy mégsem?

Egyik pillanatban igen, a másikban nem.

Lehet, hogy a versek nem ennyire egzakt, konkrét dolgok?

Lehet, hogy a versek a tudás és a nem tudás pulzárjai.

Hallgatom jó barátomat, Zoltán Áront, ahogyan a saját otthonában tart egy úgynevezett „VerStandUp”-ot. Húszan vagyunk nagyjából, többen nagyon be se férnénk a kis pesti lakás nappalijába, s Áron barátom, akinek színművészként központi témája a vers, a versmondás, a költészet, s úgy tűnik, hogy az életét teszi fel erre, most hatalmas ívet ír le, saját történeteket mesél, és költők verseit; szépen összefűzve, egymás után mondja a jobbnál jobb, fontosabbnál fontosabb költeményeket. Mesél és szaval, keresi a forrást, keresi a válaszokat. Kortárs költők és klasszikusok keverednek, logikus egymásutániságban, egyre jobb válaszok hangzanak el arra, hogy mi a megfejtés, hogy mi a vers, hogy mi a költészet? Már-már csettintek: igen, barátomnak kétségtelenül igaza van. Talán mégis az, vagy mégis ez lenne a vers… Aztán bizonytalan leszek bizonyosságomban. A közönséget nézem, miközben barátom szaval. Csillogó tekintetek követik, mosoly, nevetés, könnyek, valódi, őszinte emberi érzések. Talán ezért írnak az emberek verseket? Talán ez a költészet maga? Talán ez a pillanat az. Egy ember beszél, verset mond, színes-illatos-zengő verseket, s a többi vele van, vele megy, követi, bárhová is keveredjen. Talán.

Hideg téli éjszakában sétálok fel a hegyre. Lassan párlom magamban a hallottakat. Ahogy öregszem, egyre lassabb vagyok. Talán egyszer majd hozzálassulok a végtelenhez?

Hazaérek. Kutyám üdvözöl, késő van, de a kandallóban még pislákol a tűz. Azon gondolkodom, hogy nekem milyen a viszonyom a költészethez? Hogyan vagyok ezzel a „vers-üggyel”?

Az elmúlt évtizedben egyre mélyebbre nyomtam magamban a költőt. Az ifjú költő, aki valaha voltam, aki az egész világot versekkel akarta bevenni, aki úgy gondolta, hogy bármit és bármikor és bárhogyan „meg tud verselni”, aki publikálni akart, aki sikert akart, aki hírnevet akart, nos, az az ifjú költő eltűnt. Nem halt meg, csak eltűnt. Láthatatlanná, áttetszővé vált, párává, köddé, tavaszi álommá, amit a felnőttkor nyara követett. Egyre kevesebb verset írtam, egyre több novellát, sokkal több esszét és néhány drámát. Talán még ezek a drámák állnak a legközelebb a vershez. Ám néha a költészet utat tört magának, s költői képek, dallamok, ritmusok jelentek meg a prózában, sőt az esszékben is. Talán. Lehet, ezt csak én érzem, én gondolom. Mintha a költőt, aki egykor voltam, elrejtettem volna, mintha titokban akarnám tartani, mintha nem akarnám a világnak odaadni magam általa. Mert a költészet tétje kétségtelenül az: hogy azzal a néhány szóval, azzal a néhány mondattal, azzal a kis semmivel átadod-e magad teljesen?

Átvilágítod-e magad a versben?

Átvilágítod-e a világot vele?

Ó.

Ó?

Hm.

Hát át lehet világítani ezen a sötét világon? Vajon mi lesz a fénnyel, amikor eléri a világ végét? Amikor verset írsz… mit teszel?

A költő azt mondja, hogy „Amikor verset ír az ember, / mindíg más volna jó, / a szárazföld helyett a tenger, / kocsi helyett hajó. / Amikor verset ír az ember / nem írni volna jó,”.

Miért szép ez?

Miért jó?

Lehet, hogy azért szép, mert jó?

Lehet, hogy azért jó, mert szép?

Lehet, hogy ami jó és szép, az igaz?

S ami igaz, az szép és jó, még akkor is, ha nem is tűnik mindig annak?

Alszom. Mélyen a tél alatt. Hajnal előtt ébredek. Két verset látok-hallok magamban. Sosem tudom eldönteni, hogy ezeket az álmodott verseket inkább látom, vagy inkább hallom? Leírom előbb az egyiket. Álmos vagyok. Fázok. Félek. Élek. Visszabújok a tél alá. Elszunnyadni. Pihenni. Holnap új nap lesz. Holnap mindent megint újrakezdeni. Holnap egy nappal megint öregebbnek lenni. Holnap megint, mint a fény a kezdettől a világmindenség végéhez, egy aprócska lépéssel a születéstől távolodni és a halálhoz közelebb lépni. Így élünk mi emberek leomló csillagok alatt. És van ebben az emberi életben valami édes keserű, valami sovány derű, valami… költészet, ami nélkül nem élet az élet.

Elalszom ismét, és ismét felébredek. Ismét írok. Éber vagyok, de tudom, hogy aludni kéne, ha élni is szeretnék. Tudom, hogy nem válaszoltam meg a saját kérdéseimet. Tudom, hogy vannak, amiket nem lehet megválaszolni. Visszafekszem az életbe, s ezután a különös éjszaka után nem marad semmi, de semmi, csak az a néhány sor, amit írtam. Amit neked írtam.

A többi élet.

Weiner Sennyey Tibor