Pirisi Máté: Azt hiszem, mondhatjuk, hogy Ön visszatérő vendég Magyarországon, méghozzá olyan, aki sosem érkezik üres kézzel. Rendezte már nálunk a Bakkhánsnőket, amit a Nemzeti Színház azóta is műsoron tart, és elhozta hozzánk a 10. Színházi Olimpiát, ahol Ibsen Nóra című darabját mutatták be az Ön rendezésében. Mi vonzza újra és újra Magyarországra?

Theodórosz Terzopulosz: Egyrészről az a kultúra, amit a mindennapokban is meg lehet tapasztalni. Az, hogy hogyan viselkedik az ember, elmond valamit a kultúrájáról. Ez egy visszafogott, nyugodt nép, egy kicsit zárkózott is, nem olyan, mint a földközi-tengeri népek. Nem expresszionista. A magyarok nem mutatnak ki mindent, amit éreznek, de Magyarországon, amikor átmész a zebrán, megállnak az autók. Sok európai országban ez nem így történik – nevet fel Terzopulosz. – Másrészről a nagybetűs kultúra vonzz. A magyar irodalomról például sokat tudok. Krasznahorkai Lászlótól több mint tíz művet olvastam, ő igen ismert Görögországban, ahol az olvasók nagyon szeretik őt. De sokat tudok a magyar zenéről és a magyar filmművészetről is, például Jancsó Miklósról és Tarr Béláról. Ami a magyar színházat illeti, azzal most ismerkedem, összesen öt előadást láttam ebben a színházban, ezért nem tudok még konklúziót levonni. Láttam például a Bánk Bánt a Nemzeti Színházban, ami nagyon tetszett. Látom Vidnyánszky Attilának azt az igyekezetét, hogy megtartsa a magyar tradíciókat egy modern megvilágításban. Egyébként először negyven éve találkoztam a magyar színházzal, méghozzá a Katona József Színház társulatával, amikor a világot jártam. Kiváló színészekkel és kiváló előadásokkal utaztak, nagyon nagy sikerük volt. Aztán Athénban is összefutottam egy magyar társulattal, és a szentpétervári Alexandrinszkij színházban találkoztam még Vidnyánszky Attila Bűn és bűnhődés-rendezésével, ami nagyon izgalmas volt számomra, mert orosz színészeket rendezett.

PM: Mi az, ami a színházi gondolkodását leginkább meghatározza?

TT: Az ókori görög tragédia érintett meg igazán, ez határozta meg a látásmódomat; emellett Samuel Beckett, Bertolt Brecht, Heiner Müller és August Strindberg voltak rám a legnagyobb hatással. Földközi-tengeri országból származom – szerencsémre, amikor elmentem Bertolt Brecht színházába, a Berliner Ensemble-be, ott segítettek nekem rendszerbe foglalni a bennem lévő földközi-tengeri temperamentumot, lelki káoszt. Annak ellenére, hogy Brechtet tanultam, mégsem volt rám akkora hatással. Persze, amikor Brecht Coriolanus című Shakespeare-adaptációját láttam ’73-ban, olyan mély benyomást tett rám, hogy játszani akartam a darabban. Végül egy katonát alakítottam, akit húsz méter magasból egy hálóba dobtak be. Ez harmincszor történt meg velem.

PM: Rendezőként bejárta a világot; rendezései több mint 2200 előadást éltek meg; 1985-ben megalapította Athénban az Attisz színházat; 1991-ben elnyerte a legjobb rendező díját a bogotai nemzetközi fesztiválon; 1994-től hagyományt teremtett az első Színházi Olimpia megrendezésével; Kozma András fordításában már magyarul is olvasható a 2015-ben megjelent, saját módszertanát összefoglaló könyve, a Dionüszosz visszatérése. Mit tartogat még a színház világának?

TT: Amikor mi tervezünk, Isten nevet rajtunk. Nem akarok semmit sem, mert a színház a pillanatoknak az összessége, és maga is csupán egy pillanat. Egy álomkép, egy látomás, mint egy kábítószeres trip. A jövőben a becketti „semmit” szeretném elérni.

PM: A semmit? Hol a színház határa?

TT: Nincsen határa a színháznak. Határtalan. Ami engem érdekel, az a test határa. A színész határa, a színész megjelenése. Az, amit a színpadon magából állít elő. A színpad alapjában véve egy kínzókamra. Mint organizmus, egy zsarnok. Összekeveredik benne a jó és rossz, így jön létre a láthatatlan esszencia.

PM: Milyen kapcsolatban áll a rendező a zsarnokkal?

TT: Szadomazochista a kapcsolat – nevet Terzopulosz. – A rendező megpróbálhatja megszelídíteni, feldühíteni, megnyugtatni. Játszhat a zsarnok idegeivel. Ez egy konfrontatív viszony, harc. Ha azt mondod, hogy most már megnyugodtam, akkor elvesztetted a harcot ellene. A színház nem az élet maga, hanem a felülkerekedés azon. Nem is lehet az élet. Én abban hiszek, hogy az ember a mítosz szüleménye. Annak a rémálomnak, amit magunkban cipelünk a mi kis tudatalatti kínzókamránkban. A színház szinonimája az elvonásnak, célja, hogy megtaláljuk a falai közt az elemi, legkisebb részét a pillanatnak. És valóban nagyon komoly munkát kell végezni a színésszel ahhoz, hogy el tudj jutni a téma gyökeréhez, mert minél mélyebbre hatolsz, annál jobban nyílik a mélység. Ott találkozol a jövővel… Mert más az élet és más a művészet.

Fotók: Nemzeti Színház / Eöri Szabó Zsolt