Végh Attila filmkritikája (Lavina)

Kritikusok tömegei írták meg a Lavináról, hogy morális parabola. Hogy azt vizsgálja, milyen önző az ember, aki szeretteit, ha arról van szó, simán ott hagyja a bajban. Meg hogy ennek milyen következményei vannak. A kritikus urak és hölgyek sajnos mindannyian tévednek. Mert ez a film éppen hogy e mentalitás kritikája.

Ruben Östlund filmjei úgy érzékenyek korunk társadalmi problémáira, hogy közben sosem veszítik szem elől azt a metafizikai horizontot, amelyhez képest (vissza)fejlődésünk során mi, magunkat nagyon fejlettnek és felvilágosultnak érző társadalmi lények mára ide jutottunk. A Lavina jelenségszinten valóban morális kérdéssel foglalkozik, de ha jobban belerévedünk a dologba, kiderül, hogy sokkal mélyebb ügyről van szó. Körülbelül arról, amiről Nietzsche értekezett oly gyakran: hogy miképpen hajtja igájába a morál az életet.

Luxusszálloda az Alpok hegyei közt. Ide járnak a tehetősek síelni. A vendégek természetesen a legmodernebb high-tech kiszolgálást kapják. Sífelvonók lépten-nyomon, ahová mozgójárda viszi a sportolni vágyókat. A táj totálisan gépesített: állandóan halljuk valamilyen gép zúgását, amely a luxuskörülményeket hivatott biztosítani. Közben szabályos időközönként robbanások, mintha háborúban volnánk: a hegyekben folyamatosan robbantják a havat, a lavina elkerülése végett. Olykor a jelenetek hátterében látni is, ahogy omlik a berobbantott hótömeg. Olyan táj ez, amelyet a turizmusipar sikeresen becsatornázott; sőt, tájról már nem is beszélhetünk, és természetélményről sem, hiszen az üdültetési ipar mechanizmusába már magát az embert is beépítették. Kikapcsolódás helyett bekapcsolódás: az ember fogaskerekévé vált a nagy gépezetnek, mely a természet technizálását tökélyre vitte a kényelem és a fogyasztás nevében.

A vendégek persze nem érzik a dologban a létrontást. Ejtőznek, cseverésznek, hallgatják a szüntelenül dörgő ágyút, vitetik magukat a mozgójárdán vagy a síliften, szaunáznak, isznak, esznek. Főhőseink, akik egy család tagjai, kezdetben ugyanígy tesznek.

Csakhogy jön a címszereplő. A többiekkel együtt békésen reggeliznek hőseink a hegyoldalra néző, nyitott teraszon, amikor a hegygerinchez közel megindul a lavina. Többen fölfigyelnek a lassan közeledő hógörgetegre, de megbeszélik, hogy ez csak irányított lavina, amelyet épp a robbantás idézett elő, és hogy nincs ok az aggodalomra, hiszen úgyis megáll majd félúton a hó.

De nem. Mire a társaság menekülőre fogja, már késő. Dübörögve jön a hó, és mint a végzet, betemeti a teraszt. De nincs tragédia, komoly baja senkinek nem lesz. Csakhogy amikor a mi családunk kikászálódik a nagy fehérségből, látják, hogy Apu nincs sehol. A családfő halálfélelmében az utolsó pillanatban elmenekült a teraszról, hátrahagyva családját. Innen indul a morális parabola. A biztonságos háttérből elősomfordáló családfőt családja kérdőre vonja: hogy tehetett ilyet? Ő pedig, belátva vétségét, a megbánás és az önigazolás kevercsével áll elő. Nagyon bánja, hogy sorsára hagyta szeretteit, de hát ösztönösen cselekedett, nem gondolkodott közben. No de ha így volt, akkor ő ösztönösen egy immorális állat. És indázik, terebélyesedik a lelki konfliktus, a gyerekek már utálják apjukat, a felesége is eléggé undorodik ettől az embertől, aki ilyen galád tettre volt képes.

A kibontakozó dráma csúcspontján fogtam gyanút. Ebben a jelenetben a lelkileg végleg megtört Apu a szálloda folyosóján ül a földön, és az őt vétségéért továbbra is kárhoztató felesége színe előtt sírva fakad. Bőg, mint egy gyerek. És ekkor, az infantilis hüppögőmasina láttán azt kérdeztem magamtól: biztos, hogy ez a film morális parabola? Nem lehet, hogy éppen arról szól, miképpen alázza porig, forgatja ki embervoltából Aput az őt állítólag szerető családja egy hülye morális tétel miatt, hogy tudniillik ösztönös cselekvésünkben is a jó ideáját kell követnünk? Már ösztöneinkben sem lehetünk szabadok?

És ezen a ponton kapcsolódik össze a film értelmezési tartományának két síkja. Mert ahogy a turizmusipar a természetet beépítette önmaga mechanizmusába, ugyanúgy építi be a morál üzeme az életet magába. Ebben a filmben egyetlen pillanat van, amikor megjelenik a valódi természet. És egyetlen pillanat, amikor megjelenik a valódi élet. E két pillanat egy és ugyanaz: amikor bevág a lavina. 

Lavina (svéd–dán–norvég film, 118 perc)

R.: Ruben Östlund