A nemrégiben József Attila-díjjal kitüntetett költő kezdő éveiről, az igazi kihívásról, motivációról és titkos terveiről mesélt. – Diósi Mária interjúja.

Diósi Mária: Orvoscsaládból származol, mégis testvéreddel együtt az irodalom mellett köteleztétek el magatokat. Mi több, bátyád, Farkas Wellmann Endre is részese azon kitüntettek közösségének, amelyhez idén, március 15-én csatlakozhattál. Melyek voltak az első gondolataid, amikor kiderült, hogy József Attila-díjban részesülsz?

Farkas Wellmann Éva: Nagyon meghatott a hír, rendkívüli megtiszteltetés volt. A második gondolatom az volt, hogy szeretném, ha egész további életemben méltó lehetnék a díjra, és igyekszem úgy alkotni, hogy ez így lehessen. Persze, ebben azért ott lappang némi szorongás is, de ugyanakkor igazi kihívás, motiváció. Egy ilyen elismerés visszamenőleg erősíti meg döntéseimet, műveimet illetően, s így erőt is ad a folytatáshoz.

DM: Egy riportfilmben említetted, hogy már az egyetemi tanulmányaid során sejtetted életutad, az irodalom iránti elköteleződésedet. Ez a sorsfordító sejtelem hogyan vált valósággá? 

FWÉ: Az elköteleződés biztos volt, talán csak az életút milyensége, arányai voltak kérdésesek. Azt is világosan láttam, hogy valamilyen állandó hivatást, munkát kell választanom ahhoz, hogy megéljek, hiszen nem nagyon volt olyan kezdő alkotó, akit rögtön el is tartottak az írásai. Évekig angoltanárként dolgoztam, a legkülönfélébb formákban, a legváltozatosabb korosztályokat tanítottam, és nagyon élveztem. Természetesen közben írtam verset és kritikát is, követtem az irodalmi élet eseményeit. Olyan is előfordult, hogy vittem magammal irodalmi estekre a tanítványaimat, és sokan így váltak irodalomkedvelőkké, ami számomra mérhetetlen öröm és elégtétel volt. Aztán mind nagyobb részt követelt az irodalom az életemben, és szép lassan átfordult az arány. Ma már a napi munkám a szerkesztés, de egyéb tevékenységeim is mind ezt az utat erősítik.

DM: Sok mindent át kellett élned, hogy ma egy biztos pontként tekints az irodalomra. Ha lehetőséged nyílna az elkövetkező tíz évben akadályok nélkül mással is foglalkozni, mi lenne az?

FWÉ: Azt hiszem, mindenképp irodalommal foglalkoznék. Talán annyi változtatással, hogy mérhetetlenül sokat utaznék, megismernék közelről más kultúrákat, bejárnám a világ múzeumait, legszebb tájait. Aztán mindezekből feltöltekezve, újra írnék. Esetleg megtanulnék még néhány idegen nyelvet és játszani rendesen legalább egy hangszeren.

DM: Milyen miliőben szoktál alkotni, hogy nyugalomra lelj?  

FWÉ: Előfordul néha, hogy egy vers mindenáron meg akar íródni, és olyankor mindegy, mi történik körülöttem: alkotok. De nem ez a jellemző. Az kevésbé fontos, hol vagyok, inkább az, hogy milyen körülmények közt: szeretem, ha nem sürget több másik teendő közben, el tudok kicsit vonulni, és megvan az az illúzió, hogy végtelen idő áll rendelkezésemre.

DM: Lírádra, versépítkezésedre, a mondatok kialakítására jellemző a szűkszavúság, ugyanakkor a tartalmas gondolatok megalkotása… Tudnál-e említeni olyan személyt, aki nagy hatással volt költészetedre? 

FWÉ: Két költőt említenék a sok közül: Berzsenyi Dánielt és Székely Jánost. Már tizenéves koromban lenyűgöztek a verseik – Székelynek a prózái, drámái, esszéi is. Ha jól meggondolom, azt, hogy ne írjak túl egy témát, ebből a két költészetből is megtanulhattam. De persze, amikor az ember szerelmes a versekbe, akkor nem elsősorban méricskél; sokkal inkább habzsol. Vagy tűnődik, hosszan, elmélázva, hogy hogyan is születhetett meg ez a csoda. Az ilyen verses utazások megteszik a hatásukat, legelső körben talán azzal, hogy megkívántatják az írást, az alkotás révületét.

DM: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!” – olvashatjuk Petőfi Sándor Az alföld című versében. A Te életedben is felfedezhető ez a kettőség, hiszen székelyudvarhelyi születésű vagy, mégis évek óta Magyarországon, az Alföldön élsz. Hol érzed magad otthon? Mennyire játszik fontos szerepet életedben az erdélyi kötődés?

FWÉ: Nekem a két otthonom kiegészíti egymást. Ha normális időket élünk, gyakran járok haza Erdélybe, és így teljes az egyensúly az életemben. Most sajnos erős megszorítások idejét éljük, és emiatt mind lelkileg, mind földrajzilag sok minden hiányzik. Hogyne jelentene rengeteget ez a kötődés, hiszen eddigi életem szinte háromnegyedét ott éltem le! A szüleim most is ott élnek, és sok rokon, barát is. De Békéscsabától is sokat kaptam: átköltözésem után szinte azonnal befogadott a város, és fontos, hogy érzem azt, hogy a kultúra, az irodalom súllyal bír, hogy figyelnek arra, ami például a Bárka folyóirat és műhelye környékén történik.

DM: Mivel foglalkozol jelenleg? Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve? 

FWÉ: Leginkább versekre gondolok, versekben gondolkodom. De azért persze másra is. Van jelenleg két olyan titkos tervem, ami búvópatakként fel-felbukkan, és szinte biztos, hogy előbb-utóbb meg is valósul majd valamilyen formában. Az ilyenek izgalma éppen abban rejlik, hogy nem beszélek róluk, magamban nevelgetem, alakítgatom őket, szinte félve, nehogy megtörjön a varázsuk. (Tudom, sokan mások is vannak így ezzel.) Remélem, érdemes lesz várni a fejleményeket.