Lajtos Nóra írása Lőrincz P. Gabriella Reflexiók című kötetéről

Lőrincz P. Gabriellának Reflexiók címmel jelent meg tárca- és esszékötete (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021). Az ötvenkét írást tartalmazó gyűjteményes kötet fülszövegében Erős Kinga ekképpen ír róla: „Prózája nem csupán műfaji szempontból határterületen való kísérletezés, hanem szemléletmódján, életigenlő emberi attitűdjén is átszüremlik természetes otthonossága és vonzalma a peremvidékekhez.” A beregszászi születésű Lőrincz P. Gabriella nyitóírása megrendítően szép és fájdalmas egyszerre. A Szolyvai Emlékpark az 1944–1945-ben felállított szovjet láger temetőjének helyén terül el, ahol „hatalmas márványtáblák emlékeztetik az arra járókat, hogy több ezer ártatlan ember halt meg csupán a nemzetisége miatt.” Keservesen sajgó sorokkal zárul a „Hol sírjaink…”című írása: „A magyarok golgotája Szolyva. Emlékeztet arra, hogy sose felejtsük el: mindig van nép, amelynek szemében bűn magyarnak lenni.” Ezt a tematikát viszi tovább a Jeltelenség című szövege, amely a málenkij robotról is szót ejt. Ahogyan az Emlékezés, várakozás tárca is: „Októberre és novemberre mindig is úgy gondoltam, mint az emlékezés hónapjaira. Az aradi vértanúk, ötvenhat, negyvennégy. Igazságtalanságok, forradalom, halál.” Ezekről mesélnek az úgynevezett lágerballadák is. Jelen tárca vége az adventi várakozás decemberébe vezet el bennünket, olvasókat, amelyben elcsendesülő lélekkel fordulhatunk a születendő ünnep felé.

A történelmi múltunkat faggató tárcák sorába tartoznak még a trianoni centenárium alkalmából született Száz éve annak…, vagy az 1956-os forradalomra emlékező írások (Október; Emlékezés). Aztán a személyes múltunk felkavaró emléknapja: a halottak napja, amikor saját múltunkból idézzük fel magunkban a túlvilágra elköltözött szeretteinket, ismerőseinket. A temetőjáró rokonlátogatások alkalmával az idősek történeteket meséltek régen, s meséikben megelevenedtek a holtak, „így a halottak napja az élők napjává vált” – fogalmaz a szerző az Élők napjában. Ezek után az évi végi ünnepekről olvashatunk: az adventről (Advent), a karácsonyról (Hangolódás; Bölcsek) és a Két ünnep között-ről: „Maradhatna még ünnep ez a három nap, lehetne emelkedett a hangulat, akár egész decemberben, vagy akár egész évben. Mégis inkább az egész évet úgy töltjük, mint ezt a három napot. Borúsan, elégedetlenkedve, türelmetlenül, pedig senki nem lesz boldog helyettünk.”

Az alázatról szól Lőrincz P. Gabriella Alás szolgája című szépívű esszéje. A szerző különbséget tesz az alázatos szívű ember és aközött az ember között, aki nem bibliai értelemben, hanem a munkájával kapcsolatosan érez alázatot. Majd a szó – alázat – etimológiai fejtegetése során rávilágít arra, hogy az a föld (humus) szóból ered. „Csodálatos nyelvünkben anyaföldként beszélünk hazánkról […] Biztosan nem véletlen, hogy az alázat és a föld ilyen nyelvi magasságban kötődik egymáshoz. Mint ahogyan a bibliai teremtésben a föld porából formál az Isten embert. A föld, vagyis az alázat nem csupán belénk van kódolva, hanem természetes emberségünk alapja, abból készült maga az ember.” Ha az alázat szinonimáit vesszük számba: hódolat, tisztelet, alázatosság, önfeláldozás, megbecsülés –, akkor is ott „lüktet” mindegyik szavunkban az a respektus, amellyel magát a „jelenséget” próbáljuk leírni. Mert az alázat tisztaságával lehet csak (együtt) élni. Persze, talán nélküle is, de: nem érdemes.

A kötetben szerepel egy olyan irodalmi tematikus blokk, amely az íróember mesterségéről, tudásáról ad leírást (A költő is ember, az író is az), a könyvek becséről (Könyvhét), Himnuszunkról (Isten áldd meg), a magyar kultúra napjáról (Zivataros századaink), a magyar nyelv napjáról (Édes anyanyelv), a kritika építő és romboló hatásáról (Ne szólj szám?), a női írók szerepvállalásáról, gender-identitásukról (Nők, akik írnak), az alkotóvá válás folyamatáról (Otthon). Ez utóbbiban így ír a szerző: „Egészen addig döcögős, rázós ez az út, míg meg nem tanulja, hogyan kell magán átszűrni a gondolatokat, csatornává válni, s mint csatornát, folyamatosan tisztán tartani a lelkét, hogy ne szennyeződött, hanem szűrt, tiszta anyag kerüljön ki a kezéből.”

A karantén mint kortünet is helyet kap a kötetben: a Társaság és a Maradj otthon! című írások a magányba fojtó vírusról szólnak, amely épp a tavasz kezdetén ért el bennünket először hatóságilag is. Máskülönben: a globalizmus veszélyeinek van kitéve az emberiség, s benne mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége. „Pedig a Föld nagyon is jól tud lenni az ember nélkül, esze ágában sincs elpusztulni, az ember viszont hajlamos a kipusztulásra.” Az Ökohiszti című írásban példaként jelenik meg Csernobil, ahol már az erdő is újraéledt 1986 óta.

Végezetül a kötet záró darabjairól: a Kányádi Sándortól származó szállóigét – „a vers az, amit mondani kell” – idézi meg Lőrincz P. Gabriella Vannak versek, amiket el kell mondani című darabja. Jó szívvel emlékszik az elmúlt évtizedben történt zsűrizéseire, amikor kicsiny gyermekektől az idős korúakig hallhatott verset szavalni. Itt a befogadói oldalról ad képet a szerző, míg a Jelen lenni című szövege arról tesz tanúbizonyságot – a kortárs költő- és írónemzedéket, de egyéb művészeket is képviselve –, hogy mennyire fontos az alkotónak jelen lennie minden elérhető kulturális platformon, multimediális közegben. A sokak által csak „firkász”-nak nevezett íróembernek hatalmas szellemi teherbíró-képessége van: „Bármennyire hihetetlen, egy vers vagy egy novella megírása épp annyira el tudja fárasztani a szerzőt, mintha fizikai munkát végzett volna, arról nem is beszélve, hogy nem csupán a közönségnek, de a szakmának is meg kell felelnie.” S hogy milyen létrafokokat kell megmásznia az alkotónak, míg művei kötetté rendeződnek, majd elhagyva a nyomdát a könyvesboltokba kerülnek, arról tudósít bennünket a Palackposta. József Attila ismert sorait idézi meg írása címéül választva a szerző: Amikor verset ír az ember. Amikor verset ír az ember, egyfajta magánmissziót vállal azáltal, hogy versében a mondanivaló gazdagsága, esztétikai nívója megfellebbezhetetlen lesz. Manapság viszont már nem is olyan nagy dolog, hogy valakinek könyve jelenik meg, hiszen a számos-számtalan magánkiadók betörtek a könyvpiacra. Természetesen akadnak jó „minőségű”, belső tartalmában is kiemelkedő kiadványok, de sajnos ezekből van kevés. S vannak, Akik nem tudták abbahagyni. Ezzel az írással zárul a Reflexiók című kötet, amelyből az íróiskolák múltjáról, jelenéről, szervezettségéről és jövőjéről informálódhatunk.

Lőrincz P. Gabriella hatodik kötetében ezúttal nem költőként tárul elénk, hanem íróként. Hogy a költőből hogyan lesz író, és fordítva, nagyon egyszerű kérdés. Akár egy bronzdarabban vagy egy carrarai márványtömbben benne rejlhet Rodin Gondolkodója és Michelangelo Dávidja, úgy alakul, formálódik, artikulálódik az íróban a költői nyelv, vagy a költőben prózai stílusa is. A prózaversek és a líraira hangolt novellák napja még nem áldozott le. Ahogyan a tárcák és esszék napja sem, sőt, mintha reneszánszát élné. Lőrincz P. Gabriella Reflexiók című kötete olyan írások sorozatát nyújtja az olvasóknak, amelyekben annak lehetünk tanúi, hogy a szerző tollán hogyan csillan meg a valóság.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)