„Nem az a kérdés, hogy rövidebb mondatokat vagy kurtább szövegeket kell-e írni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e újra fölkelteni az érdeklődést a történetek, a nyelv, az emberi sorsok, a valódi emberi kérdések és problémák iránt” – vallja Bene Zoltán József Attila-díjas író. A beszélgetés a Collegium Varadinum irodalmi műhelyének áprilisi pódiumbeszélgetése nyomán készült. – Pál Andrea Bernadett interjúja.

Pál Andrea Bernadett: Napjainkban a szépirodalom sokak szerint rétegkultúrának számít, miközben a ponyva, a zsánerirodalom és a különböző magánkiadások egyre nagyobb teret hódítanak az olvasók körében. Lehetséges-e, hogy a két világ segítse egymást, és egyáltalán lehet-e olyan szépirodalmi alkotásokat írni, amelyek a szórakoztatóirodalom kritériumainak is eleget tesznek?

Bene Zoltán: Először is: szerintem a jó irodalom sosem attól jó, hogy nehéz, és a szórakoztató irodalom sem attól szórakoztató, hogy sekélyes. A szép- és a szórakoztató irodalom közé hajlamosak vagyunk éles határvonalat húzni, holott az irodalomtörténet legnagyobb művei közül számos egyszerre volt népszerű, fordulatos, olvasmányos és mindeközben roppant mély és értékes. Nem is olyan régen egyes irodalomelméletek a történetet tekintették olyan elemnek, ami eleve puszta szórakoztatás, holott a történetmesélés az ember egyik legősibb világértelmező gesztusa. Ha egy szépirodalmi mű képes úgy megszólítani az olvasót, hogy közben megőrzi a nyelvi igényességet, a gondolati rétegzettséget, a lélektani hitelességet, akkor semmit nem veszít az értékéből attól, hogy olvasható, sőt, élvezetes, ne adj Isten: izgalmas. A ponyva és a szépirodalom között persze van különbség, nem is kevés, de nem föltétlenül és biztosan nem kizárólag ott, ahol a legtöbben keresik. Nem a cselekményesség, nem az izgalom, nem a humor vagy a kaland tesz egy szöveget ponyvává, hanem a leegyszerűsítés, az üres zsánerelemek, a hiteltelenség, végső soron a hamisság. Mindazonáltal a szépirodalomnak nem árt olykor emlékeztetnie magát arra, hogy olvasók is léteznek, nem csupán ilyen-olyan szakmai körök, díjbizottságok és kánonok.

PAB: Az internet és a közösségi média fejlődésével jelentősen megváltoztak az olvasási szokások, a befogadás minősége. A szépirodalom tud-e, és egyáltalán kell-e alkalmazkodnia a megváltozott olvasói igényekhez, vagy a befogadók előbb-utóbb úgyis visszatalálnak az írott kultúrához?

BZ: Az irodalomnak nem kell kapitulálnia a pillanatnyi igények előtt, de nem is tehet úgy, mintha soha semmi nem változna. Az olvasás ma sokak számára az információszerzésre szűkült: gyorsan, célirányosan, felületesen olvas az emberek oroszlánrésze. Amikor szépirodalmat olvasunk, akkor egészen más módon cselekszünk, mert az egy alkotófolyamat. Az olvasásszociológusok ezt mélyolvasásnak nevezik, én szeretem inkább az alkotó- vagy teremtő olvasás fogalmát használni. Ehhez egészen más attitűd szükséges, mint az információszerzéshez, ez időt, figyelmet, fantáziát, energiát, befektetett munkát kíván. Ez a fajta olvasás nem magától értetődő képesség, hanem gyakorlat, amelyet el lehet veszíteni, de újra is lehet tanulni. Abban nem hiszek, hogy a befogadók tömegesen és maguktól visszatalálnak majd az írott kultúra magasabb, művészetként értelmezhető rétegeihez. Ehhez mindenekelőtt inspiráló és példamutató családi közeg, másodsorban jó iskola, jó könyvtár, közösség, jó tanárok, jó könyvek, jó „trendek” kellenek. És persze az is, hogy az irodalom ne zárkózzon elefántcsonttoronyba, de találja meg azokat a formákat, amelyekben jelen tud lenni a mai világban, méghozzá úgy, hogy közben nem adja föl önmagát. Nem az a kérdés, hogy rövidebb mondatokat vagy kurtább szövegeket kell-e írni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e újra fölkelteni az érdeklődést a történetek, a nyelv, az emberi sorsok, a valódi emberi kérdések és problémák iránt.

PAB: A mesterséges intelligencia olyan rohamosan fejlődik, hogy a közeljövőben elérhet egy szintet, ahol már nem lehet megkülönböztetni egy-egy szövegről, hogy ember vagy AI alkotta. Erre szerinted hogyan reagálhatnak az alkotóművészek?

BZ: Pánikkal semmiképpen. A mesterséges intelligencia új találmány, és mint minden nagy erejű, forradalmi eszköz, egyszerre lehet hasznos és veszélyes. Bizonyos szövegeket képes lesz előállítani, talán már ma is képes: korrekt, gördülékeny, utánzó, sokszor meggyőző szövegeket. De a műalkotás nem pusztán szöveg. A mű mögött tapasztalat, szenvedés, emlékezet, bűn és bűnhődés, felelősség, választás, testi nyavalyák, a halandóság tudata, hit és kétely áll. Az emberi alkotásban mindig jelen van valami abból, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy tévedünk, hogy félünk, hogy szeretünk, hogy egyszer majd meghalunk. Nem biztos, hogy az ember és az AI alkotta szövegek közötti különbséget mindig föl lehet majd ismerni a felszínen, de az alkotóművészeknek semmiképpen sem kell versenyezniük a mesterséges intelligenciával, hanem a hitelességért kell dolgozniuk. Lehet, hogy az AI miatt még fontosabbá válik majd az alkotói személyesség, a hang, az erkölcsi és szellemi tét. Nem az lesz a kérdés, hogy ki tud hibátlan mondatokat gyártani, hanem az, ki tud releváns mondanivalót megfogalmazni.

PAB: A devalválódó világban az író embereknek, egyéb művészeknek milyen szerepe lehet a kultúra átörökítésében, megőrzésében és gyarapításában? Ez tekinthető-e küldetésnek?

BZ: A küldetés szótól kicsit tartok, mert könnyen pátoszba hajlik. Mégis azt kell mondanom, hogy igen. Az írástudóknak, művészeknek van feladatuk, és még inkább felelősségük. Nem abban az értelemben, hogy tanító bácsiként vagy népnevelőként kellene föllépniük, hanem abban, hogy őrizniük kell a nyelv, az emlékezet, a történetek és a formák folytonosságát, s végső soron az embert. A kultúra nem múzeumi raktár, amelyben poros tárgyakat őrizgetünk, hanem élő szervezet, változó, lüktető. Ha nem használjuk, nem éljük, elsorvad. Ha nem meséljük újra a történeteinket, elfelejtjük, kik vagyunk. A művész dolga nem az, hogy konzerváljon, hanem hogy élővé tegyen. Átörökíteni csak azt lehet, amit közben újra is teremtünk. Ebben az értelemben a kultúra megőrzése és gyarapítása nem külön feladat, hanem ugyanannak a „feladatnak” a két oldala.

PAB: Tartja a mondás: az az igazi pap, aki egy üres templomban is prédikál. Mit gondolsz, az író elvesztheti-e létjogosultságát, ha kimarad egy-két generáció, akik képesek a minőségi olvasásra?

BZ: Nem. Viszont sokkal nehezebb helyzetbe kerül. Az igazi irodalom, azt hiszem, mindig is kevesek legbensőbb magánügye volt, még akkor is, ha bizonyos korszakokban látszólag szélesebb társadalmi hatással bírt, vagy azt tulajdonítottunk neki. Az üres templom hasonlat szép, és biztos, hogy az írók nem csak a visszacsatolásért, a visszhangért írnak, de az irodalmi mű azért mégis csak akkor tölti be a szerepét, ha megtalálja az olvasóit. És természetes, hogy az író is olvasót akar, végtére is, ha már megjelenteti a művét, akkor nem a fióknak dolgozik, ugyanakkor a mű érvényességét messze nem a befogadók száma dönti el. Ha kimarad egy-két generáció, az tragédia lehet egy kultúra számára, mert megszakadnak olvasási beidegződések, elvesznek kódok, sorvad a fantázia. De az író létjogosultsága nem szűnik meg. Sőt, meglehet, ilyenkor válik igazán fontossá. A kérdés leginkább az, lesz-e, aki a hamu alatt parazsat őriz, hogy amikor újra szükség lesz rá, legyen miből tüzet gyújtani.

PAB: A megváltozott és rohamosan változó világ engedhet-e teret arra, hogy a most pályakezdő fiatalok vagy az elkövetkezendő generációk között is nagymesterek nőjenek fel?

BZ: Miért ne engedhetne? A nagymesterek nem csak ideálisnak tűnő korokban születnek. Sőt, a művészeti értelemben vett nagy korszakok történelmi-társadalmi nézőpontból gyakran válságkorszakok. Az engem főként foglalkoztató kérdés az, hogy lesznek-e olyan fiatalok, akik hajlandók sokat olvasni, erősen figyelni, sokat tanulni, és nem elégednek meg a gyors sikerekkel, hanem hosszú távlatokban gondolkodnak. Ma minden az „azonnaliság” felé tol: azonnali reakció, azonnali siker, azonnali jelenlét. A művek születése viszont lassú folyamat. Nemcsak a megírásuk, de az is, amíg az alkotó megérik, fölnő ahhoz, hogy képes legyen a létrehozásukra. Azt hiszem, nemcsak nagy, de kis és közepes mester is csak abból lehet, aki vállalja ezt a lassúságot egy olyan világban, ahol minden egyszeriben kész, minden máris kell, sőt, lehetőleg tegnapra. De biztos vagyok benne, hogy lesznek ilyen fiatalok, magam nem eggyel találkoztam már. A tehetség, a nyelv iránti érzék, a történetek iránti szenvedély, az emberi létezés titkainak faggatása iránti vágy nem tűnik el. Amíg emberek vagyunk, addig történetek is lesznek. Amíg történetek vannak, addig írók is lesznek.