Az autómentes nap alkalmából (szeptember 22.)

Amióta a homo sapiens kifejlődött és megtanult beszélni, az idejét többnyire azzal tölti, hogy más állatokhoz hasonlítsa magát. Ilyenkor általában retteg. Elvégre lassabban futunk egy lónál, kisebbet harapunk, mint egy krokodil, és kevesebb méreg van a testünkben, mint egy kobrának. Utóbbitól egyébként tényleg eléggé retteghettek őseink: az úgynevezett kígyóészlelési hipotézis szerint a kígyók rejtőzködő képessége az egyik fő tényező volt abban, ahogy a főemlősök vizuális képességei kialakultak. Vannak kísérletek, amelyek ma is igazolják, hogy pontosabban és gyorsabban tudunk kígyóbőrre emlékeztető mintázatokat detektálni, mint bármilyen más állatfajra vonatkozót.

Egy szó mint száz: mi, emberek a természetet egy rendkívül félelmetes világnak észleljük. Egy világnak, amelyben minden más szereplő kompetensebb nálunk. Még azok is, amelyek elvileg minket szolgálnak: a kutyánknak jobb a szaglása, mint nekünk, a macskánk pedig lát a sötétben! Hogy lehetünk egy ilyen helyen a tápláléklánc csúcsán? Ha a kedves olvasó már maga is gondolkodott, mi több, szorongott ezen, jó hírrel szolgálhatok: tudok legalább egy dolgot mondani, amelyben a legtöbb vetélytársunknál jobbak vagyunk. Tényleg egy hasznos tulajdonságról van szó, általában nem érzékeljük, és ami azt illeti: egyre többet teszünk azért, hogy ezt a képességet ne kelljen használnunk. Faramuci ez a helyzet, hiszen sok eszköz azokért a képességekért kompenzál minket, amelyekben rosszabbak vagyunk a környezetünknél. Nem látunk a sötétben, mint egy macska? Itt a lámpa. Nem érünk utol egy szarvast? Tessék íjra vagy puskára kapni! Nem tudunk repülni, és ki akarjuk próbálni, mert egyébként semmi szükségünk nincs rá, csak izgalmasnak tűnik? Már melegítjük is a levegőt a léggömbhöz!

Van viszont egy találmány, amelyet ebbe a sorba biztos nem illeszthetünk be. Ez pedig az autó, pontosabban bármilyen belsőégésű motorral ellátott közlekedési eszköz, amely személyszállítással foglalkozik. Ez utóbbira viszont kissé körülményes lenne az esszé hátralévő részében hivatkozni, az egyszerűség kedvéért maradjunk az autóknál. A kedves olvasótól azt kérem, hogy nézzen a lábára. Attól függően, hogy mennyit edz vagy gyalogol, sokféle alakot ölthet: lehet vékony, amelyre a nagymamák azonnal ugranak. Ilyen lábbal mégsem lesz senkiből jó férj vagy feleség. Lehet olyan izmos, hogy nadrágot is nehéz rá találni. Sőt, lehet visszeres, öregedő, a természet itt jelzi, hogy az állóképesség már nem a régi. Akármelyik is legyen az öné, egy valamit garantálhatok: az emberi faj egyik szuperképességére tetszik nézni. A hosszú, kitartó gyaloglásban, sőt, lassú futásban ugyanis kis túlzással verhetetlenek vagyunk. Erre lettünk tervezve, és akármennyire is gyenge az Ön lába jelenleg, azt garantálom, hogy a természet javarészét e tekintetben biztosan le tudja győzni. Így vadásztunk eleinte: az őseink valószínűleg a hosszú, kifárasztásos technikát részesítették előnyben a rajtaütésszerű, gyors támadással szemben – amelyet például a macskafélék szoktak alkalmazni. Hosszú üldözés és fejlett szociális készség az üldözés során: ez egészen biztosan a homo sapiens egyik megkülönböztető jegye.

Az autó épp ezért válik érdekes találmánnyá: miközben rettegünk a természettől, éppen azt a képességünket tagadjuk vele, amellyel éppenséggel a természetben megállnánk a helyünket. Ez a tagadás pedig nemcsak egy lehetőség, hanem egy társas nyomás is. A tagadás tagadóit hajlamosak vagyunk megvetni. Azokat, akik nem szereznek jogosítványt, mert hát annak lennie kell: aki vezetni nem tud, arra hogy bízol rá egy gyereket? Megvetjük a gyalogosokat, akik idegesítenek azzal, hogy az úton kószálnak, ahelyett, hogy maguk is kocsiba ülnének. Ezek az embertársaink, akik emlékeztetnek minket arra, hogy furcsán, de lehet élni autó nélkül. Létezik egy világ, amelyben lehet gyalogolni, ameddig a lábunk visz. Létezik egy világ, amelyben nem tagadjuk azokat a képességeket, amelyeket a természet adott nekünk. És épp ezért létezik egy világ, amelyben maga a természet nem olyan félelmetes, mint amilyennek hinni szeretjük. És ez elviselhetetlen.

Sarnyai Benedek