Gáspár Ferenc írása Nagy Koppány Zsolt Apucifoci című kötetéről

„Jó lesz, Mester! Itt írd át egy kicsit, meg ott. Ezt most nem kérem.” Jómagam – mint számos kortársam – szakmányban gyártom az írásokat és küldözgetem mindenfelé irodalmi lapoknak, így többek között az Előretolt Helyőrség (vagy ma már: helyorseg.hu) oldalaira, s ott Nagy Koppány Zsolt, a prózarovat szerkesztője hihetetlen sebességgel reagál, s ráadásul pontos és lényegbelátó megjegyzéseivel sok esetben jobbá teszi a novellát, feszesebbé a tárcát. Tanulni lehet tőle. És írni is nagyon tud, e felől semmi kétség! Nagy Koppány a hétköznapok küzdelmeit (?) emeli fel valahová a szférák közé, hogy aztán megfelelő mennyiségű humor adagolásával terítse elénk: tessék csemegézni! Mert közhely, hogy a téma az utcán hever, de hiába ismerjük ezt az örökbecsű megállapítást, ha nem tudunk élni vele. Nyilván ehhez kell némi íráskészség, szarkazmus, önirónia, s nem árt az a bizonyos irodalmi műveltség, ami némely írogató emberből néhanap hiányzik.

Nagy Koppány Zsolt mindezen készségekkel rendelkezik, s ráadásul tematikusan összeállított kötete, az Apucifoci még a fentebb emlegetett kiváló szerkesztői képességeiről is sok mindent elárul.

Hiszen az ominózus kötetben van egy Lakást vettem Pesten csomag, benne a kezdeti lakásnéző Nagy Koppány házaspárt (vagy bárkit, aki hasonló cipőben jár) lenyúló ingatlanközvetítőről szerzett tapasztalatairól; követve ezt az ügyvédi-, háztulajdonosi-, lakógyűlési-, szekrényvásárlási-, és szekrény összerakási tapasztalatokkal; aztán egy másik etap Apucifoci címen, melyben nem csupán az elkényelmesedett és elhízott apukák gyerekeikkel való focizásáról van szó, hanem egyéb sportolási élményekről is.

A Derékfájás című elbeszélésen – amúgy tárcanovellák ezek az írások, s őket az különbözteti meg a klasszikus novelláktól, hogy általában valami személyes élmény alapján születnek, gyakran első szám első személyben megírva – például hangosan kacagtam, s mikor felolvastam a feleségemnek, együtt nevettünk, mit nevettünk, nyerítettünk a röhögéstől.

Hát, hogyne, mikor mi szintén jártunk konditerembe, pontosan ismerjük a kigyúrt izmúakat, a közeget, ahol a többség (tisztelet a kivételnek!) üzletről, autókról és szexuális aktusokról fecseg, nem törődve azzal, hogy a magasröptű társalgás a jelenlévő hölgyeket – és persze jóérzésű férfitársaikat – esetleg feszélyezheti.

Mindeközben szériáznak néhányat a böhömnagy súlyokkal, középkori kínzóeszközöknek vetik alá magukat önként, nem véletlenül állapította meg a szerző már a terembe való belépéskor, hogy ez csakis kínzókamra lehet, spanyol inkvizítor tulajdonossal.

A humoros írásokat még manapság is hajlamosak vagyunk valamiféle „könnyű műfaj” képviselőinek tekinteni. Pedig a szellemesség (nem véletlenül nevezik így szerintem, a szellem szó továbbképzéseként) az élet sója, tréfa, irónia nélkül megkockáztatom, nem tudnánk élni, vagy legalábbis csak vegetálni lehetne valami szürke és szomorú fennsíkon, ahol mindig esik az eső.

Rejtő Jenő könyveit hosszú ideig lenézte a „hivatalos irodalom”, lektűrnek tartotta őket. Szerencsére P. Howard művei azóta már kiszabadultak a rájuk mért skatulyából, és újra reneszánszukat élik, akárcsak fénykorukban. Nagy Koppány Zsolt tárcái viszont mégis irodalmibbak, szebben megfogalmazottak, mint a tragikus sorsú Rejtőé, inkább Karinthyra vagy Örkényre emlékeztetnek, már csak azért is, mert amint előbbre jutunk az olvasásban, úgy lesznek a szövegek mind inkább groteszkbe vagy éppen abszurdba hajlók.

Így a harmadik rész, a Wehrvétel című első írásában a vérvételre váró páciensek a nagy tülekedésben egymásnak esnek, és a verekedés közben annyi vért veszítenek, hogy a nővér csak kisétál a laborból a folyosóra, és felpipettázza a neki szükséges mennyiséget.

A csúnyán beszél a gyerek című fejezetben néha napló- vagy levélszerű az írás (Örökül hagyni), a Közlekedés, (iskola) kultúra című rész utolsó írásaiban viszont már teljesen elszakad a szerző a „hagyományos” tárca műfajától. Főleg az iskolai élmények zúdítanak ránk egyfajta fantasztikus és látszatra párbeszédes groteszk kavalkádot, melyekben sok költői reminiszcencia is előkerül a Vörös Rébéktől kezdve a Tanár úr kéremen keresztül A madár, fiaihoz című versig bezárólag.

Külön érdekessége ez a Nagy Koppány-i világnak, hiszen az is élvezi az írásokat, aki nem ismeri fel a bennük búvópatakként tekergőző és időnként gejzírként előtörő, sokszor némileg kifordított irodalmi-, filmes-, tévés idézeteket. Itt most tényleg nem belemagyarázás, hogy különböző rétegeik adódnak a műveknek, nem Arany János-i „gondolta a fene”.

A legutolsó írás viszont megint a hagyományos értelemben vett tárca, az emlékezetkiesésről és a könyvek kölcsönadásáról szól, mintegy keretbe foglalva a kötetet a Lakást vettem Pestennel, melyben jungi vagy freudi értelemben (már nem emlékszem, melyik pszichológus mondta, mert emlékezetkiesésem van…) magát az elmét jelenti a négy fal, ahová jelképesen beköltözünk, a mi agyunkat, melyből most kiesett az emlékezet.

Miről is akartam írni? Ja, igen, hogy Koppány Zsolt könyve marha jó. Most még emlékszem is rá.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)