Gáspár Ferenc írása Kovács katáng Ferenc Ablaklakók csillagközelben című kötetéről

Mit adhat nekünk a migrációban élő író, teszi fel a kérdést a laikus olvasó. Hiszen már nem kell politikai okok miatt elmenekülni itthonról, úgy, mint a rendszerváltozás előtti időkben, nem titkos, sorok közötti igéket intéz hozzánk a külföldön élő, olyanokat, amiket máskor csak a Szabad Európa Rádió erősen zavart adásából hallhattunk. És egyébként is, füstölög tovább az „itthon rekedt” és némileg beképzelt honfitárs, nálunk jobban senki sem ismeri a hazai viszonyokat, a magyar irodalmat.

Pedig, ha így gondolkodik, akkor súlyosan téved: Kovács katáng Ferenc legújabb, Ablaklakók csillagközelben című novelláskötetéből kiviláglik, hogy a szerző nem csupán alaposan ismeri irodalmi nagyjainkat, hanem elbeszéléseit át- és átjárják a klasszikusok vendégszövegei, Móricztól Krúdyig. A „hazai viszonyokat” pedig azért ismeri jól, sokszor jobban, mint az itteniek, mert nem csupán gyakran látogat vissza, az elhagyott szülőföldre, hanem aktívan be is kapcsolódik a magyar kultúra terjesztésébe, a falvak kultúrájának megőrzésébe. Nem véletlenül lett Kovács katáng Ferenc 2005-ben a Magyar Kultúra Lovagja, s kapta meg sok-sok egyéb elismerés mellett 2012-ben a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

Az Ablaklakók csillagközelben négy fontos részre tagolódik: az első a Városalapító lokálpatrióták ágán alcímű, melyben ugyanúgy sok nosztalgikus hangulatú írás található, mint az Apai ágon és az Anyai ágon című elbeszéléscsokorban. Az utolsót, a Magam ágán címűt viszont az elveszett ifjúság miatti szomorúság járja át, egészen groteszk és tragikus végkifejlettekkel.

A lazán összefüggő történetek talaját pattogós, feszültségteremtő mondatok alkotják, cselekményüket pedig egy némileg chaplini figura, Schulimek Alfonz alakja fűzi össze. Schulimek tanár egy nyíregyházi iskolában, nem sportol, óraműre napozik, mert tudja, hogy egészséges: húsz perc az egyik, húsz a másik oldalán. Azért sokkal komolyabb úr ő a némafilmek hősénél, főleg nagy patrióta, aki szinte minden lényegest tud szülővárosáról. Tudja, hol és mikor tartott felolvasást a már említett Móricz Zsigmond, hol született Krúdy Gyula, hol van Bessenyei György sírja. Hogy miért ez a neve a hősnek, az ugyanúgy rejtély számunkra, akár a sorrendben legelső novella címe. (Rejtély) Talán azért hívják így, hogy a városi nebulók a távolból, „a túloldali fák mögül” csúfondárosan kiabálhassák: mek-mek? „Hamar elterjedt a kisvárosban a csúfneve, gyakran hallotta.” Schulimek nem sokat tehet a csúfolódás ellen, de tudja, az iskola falai között eme tiszteletlenség elképzelhetetlen, itt a városban, ahol sétál, hamar elhalkul a gúnyos hang, belevész a végtelen nyár eleji délutánba. Mert Nyíregyházán folyamatosan nyár van (vagy hideg fogcsikorgató tél), a levegő áll a poros utcák felett, az emberek izzadnak, a kutya lógó nyelvvel fekszik, csupán a Sóstó-fürdő, no meg a Sóstói erdő fái között nyerhetünk némi felfrissülést. Kivéve persze, ha nem ütközünk akasztott emberbe az erdő fái között, vagy Krúdyt idézve, olyan anyaszült meztelen férfiakra, akik egészségük megőrzése céljából szaladgálnak ruha nélkül „végig a harmatos erdőn”.Utóbbiakat aztán örökre elintézték „haragos vincellérek”, akik furkósbottal támadtak neki a szenvedélyes meztelenkedőknek.

Mintha nem ma játszódnának ezek a történetek, hanem az egykori békésebb időkben, talán a múlt század harmincas éveiben, vagy még annál is régebben. Tovább olvasva a könyvet, később konkrétabb lesz a cselekmény ideje, a Három jóbarátban, vagy a Civil a pályánban egyértelműen a hatvanas-hetvenes évek hangulata elevenedik meg úttörővezetővel, kurblis korcsolyával, „fentről” érkezett elvtárssal. Itt sok az önéletrajzi elem, és Kovács katáng Ferenc már nem is akarja Schulimeknek nevezni a főszereplőjét. A Civil a pályánban az elbeszélő én egyes szám első személyű, s tapinthatóan saját, megélt történetről van szó, melyben a tanári kar nyakára ültetett belügyes elvtárs mindenbe bele akarja ütni az orrát:

„Jött, leültünk, felsorolta, mit vétettem megint. Például ezt, vagy azt a színészt, közéleti személyt nem szabad meghívnom, erről, vagy arról nem szabad szót ejteni az előadás utáni beszélgetéseken. Ne borozgassunk gyertyafénynél Erdélyi Himnuszt énekelve. Bizonyos népdalokat sem. XY diákra, SZJ nevelőtanárra fordítsak különös figyelmet, és időnként számoljak be róluk.

– Kötelessége! – mondta szótagolva és pattogtatva. – Munkaköri kötelessége!

– Az kizárt – mondtam most már én is indulattal.”

A kádári „puha diktatúrára” jellemző mondatok ezek, korábban hasonló vétségekért börtönbe zárták az embert. Kár, hogy Kovács katáng Ferenc nem nevezi meg a színészt, közéleti személyt, akire gondol, életszerűbb lett volna tőlük ez az írás, mint ahogy a végén, a filmklubbal kapcsolatban, mégiscsak konkrét neveket idéz. A párttitkár ugyanis kérdőre vonja, hogy miért csak nyugati filmeket vetítenek a Főiskola filmklubjában. Kiderül, hogy a Filmintézet íratlan szabálya volt: „minden harmadik szocialista táboros film után kölcsönöztek ki egy nyugatit. Mi szorgalmasan megrendeltük az első hármat, de se nem hirdettük, se nem vetítettük. Csak a negyediket, Bergmant, Fellinit, Truffaut-t, Antonionit, Tarkovszkijt, Mihalkovot, Eisensteint és hasonlókat.”

(Az utolsó három rendező ugyan a szocialista táborból származott, de enyhén ellenzékiek voltak, s így nem illettek bele az elfogulatlanul hozsannázó és talpnyaló filmes közegbe.)

Az utolsó előtti elbeszélés, a Megfejthetetlen álom a visszatérésről szól. Kovács katáng Ferenc már évtizedek óta Oslóban él, ám álmai és vágyai ma is a szülőföldjéről szólnak, és ebben a szomorú novellában már csupán az otthoni „Morgó” temetőbe vágyik, „divatos kriptát” vásárol. Karácsony éjjelén egyedül, magányosan ül a temetői padon, s csak képzeletében száguldozik szánkójával a nyírségi lankás lejtőkön. „Prémes kabátját vakító fehér hó fedte el. Arcát csillogó halotti maszk.”Dickens Karácsonyi éneke jut eszünkbe, de ellenkező előjellel. Az angolszász elbeszélésnek ugyanis jó a vége.

A Megfejthetetlen álom csak azért az utolsó előtti novella, mert a könyvet egy úgynevezett „Ablaklakó” morfondírozásai tagolják, vagy inkább szorítják egységbe. Az utolsóban, az Ablaklakó V.-ben az ismeretlen kutyát – „nevezzük hát Csutaknak” – sodorja el egy meggypiros Tesla a zebrán. Kész, vége, pedig Csutak „eleven és mozgékony, tele bátorsággal… élénk, sugárzik belőle az értelem.” Csak valamiért a piros autókat elkerüli a figyelme. Ez lesz hát a veszte. Jelképes írás, nem véletlenül sejtjük a szerző személyét az okos kutya alakjában. Kovács katáng Ferencről már említettük, mennyi mindent tett a magyar kultúra népszerűsítéséért, megmaradásáért Norvégiában és itthon, Magyarországon egyaránt. Mégis úgy érzi hát, hogy mindez hiábavaló lett volna? Vagy csupán az ember közös sorsára, a mindnyájunkat elérő végre gondol? Talán az utóbbi megállapítás jár közelebb az igazsághoz. – Palettáján álmot kevert a valóságba harminckét novellában elbeszélve.

(Orpheusz Kiadó, 2019)