Kis szék! melynek nevét nem emlegetjük,
Ha tudjuk a políciát,
Vagy mellé mindenkor vigyázva vetjük
A tisztes salva-véniát;

De akit mégis megkeres napjába,
A legszorosb órába is,
S ájúlás nélkűl bűzölget magába
A legfinnyásabb dáma is.

Mindennap a te óltárodra tészi
Természet-áldozatjait
E nagy világnak a galántabb részi,
S temjénét felbocsátja itt.

Oly bálvány vagy te, melynek a királyok
Térdet, fejet görbítenek,
És akit ők, csak áldást nyújts reájuk,
Haj’don farral süveglenek.

Oly hű barát is vagy, hogy a te széked
Előtt mindennap megjelen
A nagyszemérmű szűz apáca, s néked
Magát mutatja meztelen.

Mint isteneknek trónusán a mennyen,
Nagy gőggel űl a bőlcs terád,
Büszkén tekint le és durrantja fenjen
A zúgó mennydörgést alád.

Te vagy példája a trónusnak sokba;
Mert annyi milliók közűl
Terajtad is, miként a trónusokba,
Egyszerre egynél több nem űl,

Te vagy, melynél több pompa s etiquette,
Mint a trónus körűl, vagyon:
Mert melyik trónus az, melynek mellette
Udvarlanának oly nagyon?

De abba méltó tégedet becsűlni
Minden szagos székek felett,
Hogy a trónusba sokszor terhes űlni,
Te még könnyítesz ahelyett.

Ajánlod kebled a test ösztönétől
Nyomott embernek szívesen,
S az emberség legsúlyosabb terhétől
Magad felóldod édesen.

Nagy lélek, kis lélek búcsúdat járja,
Ha lépszorúlás bántja őt:
Teáltalad lehiggad lelke sárja,
Mely rá vastag ködburkot szőtt.

Mely sok csudádat szemléljük napjába!
Ím, hozzád sok szegény beteg,
Mint a nyavalygó moslemin Mekkába,
Tolúl, hogy őtet gyógyítsd meg.

Áldásnak széke vagy te! s áldozatját
Hiába nem tálalja ki
A patiens, mert régi állapotját
Tetőled érte megnyeri.