A férfi a töltőállomáson tanácstalanul nézegette a hűtőpultot. Nem is volt éhes, de a fiának mindenképpen ennie kellene, nem alhat el éhesen. Mennyi minden akadt útközben, amiről a felesége hiánya jutott az eszébe, jóformán ő gondoskodott mindkettőjükről, hogy mit vegyenek fel, hogy mindig legyen tiszta ruha, és ő nézegette itt a polcokat. Most pedig rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs róla, mit szokott enni ilyenkor a fia. Volt választék szendvicsekből, kiflikből, édes és sós péksüteményekből. A felesége itt szokta méregetni a kínálatot, vagy pedig azt, hogy melyik tűnik frissnek. De egy ilyen forgalmas benzinkútnál biztosan nem árulnak romlott ételt. Nem. Az kizárt. Akkor mit nézett?

Anyu itt áfonyás joghurtot szokott venni nekem, mondta határozottan a fia, akire oda sem figyelt, pedig ott állt mellette, és ugyanazt látta, amit ő.

Mást nem kérsz?

De kérek! Olyan csokit, amin versenyautók vannak.

Azt is… szoktál itt kapni?

Nem, azt nem.

Milyen jó, hogy erre is megtanította az anyja, hogy mindig igazat mondjon a szüleinek.

Jól van, én veszek neked, és eltesszük, és majd holnap megeszed, ha jó leszel végig az úton.

Nem szoktam jó lenni.

Dehogynem, dehogynem, csak most nem tudok mást mondani. Én megveszem neked.

Jól van, apa, akkor majd holnap eszem meg.

Fizetek a kasszánál, és indulunk. Maradj itt mellettem, túl sok itt a gyanús figura.

Tudom, mondta értetlenül a kisfiú, mint aki csodálkozik rajta, hogy az apja ennyit foglalkozik vele.

Tűzött a nap. A kamionsor mellett kihajtottak az autópályára.

Nem is lehet áthajtani azon a hídon, amin fák vannak, jegyezte meg a kisfiú a hátsó ülésen.

Az apja hátraszólt, hogy azok az állatok hídjai. Azért kellett ilyeneket is építeni, hogy az állatok biztonságosan átkeljenek. Látod, ott vannak a jelek, egy őz és egy vaddisznó alakja fehérben, hogy messziről láthassák az autósok még éjszaka is.

De miért mászkálnak át az autópályán?

Előbb volt az erdő az állatoké, aztán építették az emberek a soksávos autópályát, amely kettészelte az élőhelyüket. Tehát ezt meg kellett oldani.

A kisfiú most már hangosan számolta a felüljárókat. Aztán elunta, túl hosszú és unalmas volt az autópálya.

Milyen gyakoriak ezek a lombos hidak?

Legalább minden ötödik az állatoké.

És láttál már a hídon állatokat?

Még sohasem láttam, hogyan kelnek át, a forgalmat figyelem.

Akkor majd én figyelem.

Lassan alkonyodik, talán most mennek haza, és ha szerencséd van, talán láthatsz néhányat, elképzelhető.

A kisfiú a biztonsági övét húzogatta, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy feltűnjön egy újabb lombos híd, s mondta, hogy talán látott is valamit, talán egy őzet, ahogy lopakodik a cserjék között.

Egyre lejjebb bukott a nap a két hegy között, az út éppen kettészelte, a vörös napkorong éppen a szemébe sütött, és a következő hídnál a kisfiú nyulakat, sünöket látott a hídon átkelni.

Az apja nem szólt semmit, az utat figyelte.

Még mindig maradt egy kis fény az árnyékoknak, és a kisfiú ámulva tekintett a lemenő napkorongba.

Ezek zsiráfok, egymás után sorban, ahogy állnak odafent, megálltak hazafelé menet, és nézik az autókat. Látnak bennünket is elsuhanni a hídjuk alatt, és ez nagyon érdekes lehet onnan fentről, milyen kicsik lehetünk, ahogy elmegyünk, mint a hangyák kígyózó sora…

Szemben a napkoronggal minden fa sötéten kirajzolódik, mint az árnyék, és talán azt látjuk, amit szeretnénk ott látni, mondta az apja halkan, mert ahogy a visszapillantó tükörből látta, a fia lassan ülésének oldalára dőlt, ahogyan ilyenkor szokott, és a fejtámasz megtartotta az álomba szenderülő gyereket.

Kontra Ferenc