1.

Váltó év kévével s füvel
ölt s vált más boldog földeket:
itt nedvben szunnyad a hüvely,
s érben a vér áll dermeteg.
Halk árnyak, könnyü fodru köd
jön a mezőről s vak moraj,
mint messze anyaméh mögött
alvó lelkekhez földi zaj.

2.

Lágy fény füröszti terraszok
urnáinak rézsut sorát.
Szökőkut víze nem mozog:
sík medencébe lapul át.
Csarnokban megmeredt a láng,
tornyán a zászló csüggve lóg,
s babérrácson páva, s nyulánk
fémrúdján gubbad a pirók.

3.

Tojásain a fecske ül:
benne s bennük az élet áll.
Arany fogas körmeirül
ruhák álmos redője száll.
És légy se rebben: nincs zörej.
Mint egy kép, olyan az egész:
mint ó királyok képe, mely
a falról az alvókra néz.

4.

Itt ül a pincér, bontva már
térde közt félig a palack,
amott a vén udvarnagy áll,
s udvarhölgy, arca friss barack:
az apród fogja csöpp kezét,
szemérmes ajka szóra nyil,
az csókra nyújtja az övét:
arcára rárögzött a pir.

5.

S mig mind a száz év eltelik,
az erkélyről hullt fényeket
metszett kristályok megtörik
s nemes borral tölt serlegek.
Alvó bárók asztal körül,
komoly arcok gyürüje, vár.
És trónusán szunnyadva ül
a joviális bölcs király.

6.

Künn fölburjánzott a sövény
s messziről erdőcskét mutat,
lonc, s vörösbogyós vadnövény
verik burjánnal az utat,
futók, fagyöngyök, összefont
zöld fal, páfrány, tövis-szurony:
fölöttük nyul ki, s lángot ont
napfényben a kastély-torony.

7.

A száz nyár mikor múlik el
s születik ujra gond s idő,
amint az uj tudat kikel
s az ész kormányzó napja nő?…
Itt minden megmaradt helyén,
mintegy öröktől rendezett –
Jőjj, gond és kéj, kin és remény,
és hozd a boldog herceget!

(Babits Mihály fordítása)