Gáspár Ferenc írása Petőcz András Az öregasszony, aki valamikor kislány volt című könyvéről

Áldozzatok kakast Aszklépiosznak…

…mondta Szókratész, mikor megitta a méregpoharat.

Minden szerző egy kicsit varázsló, ahogy minden művész is az. Természetesen vannak ügyesebb varázslók és ügyetlenebbek, vannak még csak tanítványok, és akadnak mesterek. Belőlük van a legkevesebb.

Hogy Petőcz András stílusában folytassam, a recenzióíró mostanában gyakran csodálkozik. Ugyanis egyre jobb műveket olvas, jobbnál jobb szerzőktől, és míg korábban nagyképűen azt mondta, hogy csak roppant ritkán érzi olvasás közben az irigykedést, az „írói irigységet”, miszerint a fene egye meg, miért nem én írtam ezt itt, hiszen ez nagyon jó, sőt remek, ezek szerint ő jobb szerző, mint én; szóval, mint mondtam, csupán néha érezte ezt, manapság viszont mind gyakrabban elfogja a sárga irigység.

Vagy én lettem rosszabb, gondolja a recenzens, vagy ők javultak fel, de nagyon.

A recenzióíró számára ez azért nem annyira rossz opció, hiszen jó művekről sokkal könnyebb jókat írni, ám, ha a saját alkotásaira gondol…

De most itt nem a saját dolgaimról van szó, figyelmezteti magát a recenzens, hanem arról, hogy Petőcz Andrásnak a napokban megjelent novelláskötete, Az öregasszony, aki valamikor kislány volt című, kenterbe veri nemcsak sok kortárs könyvét, hanem saját magát is, vagyis a legutóbbi és szintén a Napkút Kiadónál megjelent A denevér vére címűt. Pedig abban is remek írások sorakoztak, de valamiért ez jobban tetszett, gondolja a recenzióíró.

Talán mert inkább hazai tájakon, pontosabban néhány kivételtől eltekintve leginkább Budán játszódnak, vagy mert letisztult szövegek ezek, némileg önéletrajzi ihletésűek, de Petőcz el tudja a szövegeket emelni a saját életétől, általános és örök érvényű dolgokról ír, szerelemről, öregedésről, halálról és elsősorban a magányról. Amióta városlakók lettünk, azóta létezik ez a probléma, az elidegenedés magánya, bár az érzés leginkább újkeletű, és nem a kisvárosi lét, hanem a megapoliszok sajátja.

Mintha Petőcz az Idegenek című regénytrilógiáját folytatná, azzal a különbséggel, hogy az meghatározható időn és téren kívül játszódott.

Amúgy meg van itt vitriolos társadalomkritika is, mindjárt az első írásban, A mosolyban, mely feltehetően nem véletlenül áll külön a két nagy fejezettől, A férfi, aki és A lány, aki címűektől. Akad egy roppant humoros írás, A gyáva című, és több más szövegben is megcsillan a humor, ám nagyrészt amolyan dupla fenekű írások ezek, melyeket keserédes jelzővel is szoktak illetni.

Nem mindenki tud ennyire sejtetően írni. Nem, afelől egy pillanatig sem kételkedtünk, hogy Petőcz nem akarja megmondani a tutit, ám, hogy ennyi bugyra, árnyalata van az írásoknak, az talán ebben a kötetben jelentkezik a legmarkánsabban.

Mert például A varázsló különös szomorúsága címűt tudjuk tréfás meseként is olvasni, értelmezhetjük Csáth Géza utánérzésnek – a cím alatt zárójelben ott is van az irodalmi újszülötteket megtévesztő mondat: „Csáth Géza hagyatékából előkerült elbeszélése” –, de olvashatjuk buddhista, esetleg szúfi tanmeseként, vagy ironikus félig-meddig önéletrajzi jellegű elbeszélésnek.

Mert anélkül, hogy a Varázsló Mester magánéletében vájkálnánk, tudjuk, hogy tanít, sok tanítványa van, és ebből fakadóan bizonnyal kísértései is. Az író gyakran a saját élményeit formálja irodalmi szövegekké, s ez nem mindenkinek sikerül egyformán. Petőcznek igen, az ő novellái önmagukban, a szerző életrajzi vonatkozásának ismerete híján is érvényesek.

De visszatérve a többértelműséghez, ilyen A mohikán utolsó története is, mely egyszerre kicsit hátborzongató, másfelől pedig felemelő írás. Ugyanakkor a „varázsló” a novellák első mondataival pontosan megteremti a hangulatot, egyben felcsigázza az érdeklődésünket, mintegy beleszív a történetbe. Már nem is egyszerűen varázsló ő, hanem maga Ká, Kipling óriáskígyója, aki táncával nem csupán a majmok népét bódítja el, hanem – más – gyanútlanul arra járókat is. Ez a bizonyos mohikán sztori például úgy kezdődik, hogy „Eddigi életem során – hál’ istenek – csak egyetlen alkalommal hallottam – de akkor közvetlen közelről – az indiánok legendás csatakiáltását, ahogy üvöltve harcba indulnak. […] Ne legyen ilyen élményben soha többet részem.”

Vagy a feljebb már említett elbeszélésben: „A varázsló, egy hetven körüli, fehér szakállú… férfi… szerelmes lett.”

És néha még egyszerűbben: „A férfi nem tudta magáról, hogy rossz a szaga.” (A hajléktalan) „Az ápolónő mondta, hogy majd a viberen.” (Anya a mobilon.)

Az ilyen mondatokat szokták feladni az íróiskolákban a nebulóknak, hogy költsenek belőle valamit. Mert ezek a mondatok húznak. Még akkor is, ha a recenzióíró számára egyetlenegy esetben olyan nem igazán tetsző témát pendít meg a szerző, ami manapság kezd divatossá válni. Ebben az egy esetben is húzós a kezdőmondat: „Az autóban még semmi ilyesmi nem járt a fejében.” És erős a befejezés is. És Petőcznek még ebben a divatos irányzatot követő novellában is sikerült megtalálnia azt a megoldást, ami feljebb emeli a sok, csupán a közízlést (?), elvárást (?) követő szerző fölé, művészi fokra emelve a gondolatot, vagyis a homoszexuális vonzalmat a mindenkire vonatkoztatható általános megkísértés köntösében bemutatva.

Így, szerintem nincs ezzel semmi baj, a világirodalom bővelkedik a témában, elég, ha csak Thomas Mann Halál Velencében című kisregényére, vagy Stefan Zweig Érzések zűrzavarára gondolunk.

Végezetül pedig szólni kell a halál témájáról, mely sok elbeszélést körbeleng, körbejár, mint a hindu Úr Jama, mikor eljön valakiért. (Úgy látszik, ebben a kérdésben már a varázsló sem segít…)

Lassan szűkülnek a körök: először a hozzánk legközelebb álló halála, az anya elmúlása, a tehetetlenség és újfent az idegenség érzése, a kórházi ágy mellett vagy az üvegfal mögül mobilozva, hiszen járvány van, nem lehet belépni. Csak utoljára még elköszönni. De anya alszik.

Felébresszem? – kérdi a nővér. Ez is áthallásos. Fel lehet ébreszteni egy haldoklót? Aki a tízedik x-et is megérte és már az örök úton jár, ahonnan még soha nem fordult vissza utazó. Legfeljebb a regékben. A hindu Szávitri történetében vagy a görög Orpheuszéban.

Felébresszem? Áldozzatok egy kakast Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének, mondta Szókratész a tanítványainak. A kakas az ébresztés madara. Felébredni pedig sokféleképpen lehet…

Az utolsó írás címe is ez: Felkészülés a temetésre.

Ez már a belső kör. Erre mondják közhelyesen, hogy kendőzetlen őszinteséggel. Mert sokan gondolunk erre, hogy mi lenne a jó, ha már… De nem beszélünk róla. Egy barátom volt eddig a kivétel, akivel Kazinczy sírjánál jártunk, és ott a tavaszi tájban elmerengve, egyszerre hirtelen azt mondta, hogy jó lenne így megpihenni, egy diófa alatt. Vagy bükk. Esetleg gyertyán. Ebben az írásban a „férfi” arra gondol, hogy legjobb lenne egy barátja sírja mellé temetkezni. Mert „…itt az idősebb barát közelében még az sem olyan borzasztó, ha koporsóba zárják, beteszik a föld alá, mert itt, az egykori baráttal összezárva, jól érezhetné magát.”

Mert „Nem mindegy, hol és kivel fekszik egy temetőben az ember”. És még ebben is van irónia. Még a halált is lehet humorral szemlélni.

Aszklépiosz biztosan örült a kakasnak.

(Napkút Kiadó, 2022)