Albius Tibullus: A háború elátkozása

Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?

Míly fene vasból vert, marcona vad lehetett!

Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,

akkor lelt rövidebb útra a szörnyű halál!

Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen

élesítette vasát, mely íme harcra segít?

Mindez a sárarany átka, sosem volt háború addig,

míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.

Sáncot nem vontak, várat sem raktak, a pásztor

Nyugton aludt, ha netán szerteszaladt is a nyáj.

Így képzeltem el én! Fegyvertelen élek a napban,

s nem riadok fel a vad trombita hangjaira.

Most csata dúl, visznek, s egy férfi talán köszörüli

súlyos kardját, mely oldalam átveri majd.

Óvjatok ó örökölt Lárok! ti neveltetek engem,

itt futkostam szent lábaitok körül én.

Nem szégyen, hogy ócska fatörzsből vagytok e házban,

így faragott ki az ős, így szeretett az utód.

Egyszerű régi idők! akkor volt még az adott, szó

szent, amikor fából állt az az isten is itt.

Ó egyként segített azon, aki a fürtöket hozta,

aki kalászkoszorút font neki áldozatul.

És kinek álma betelt, az hozza kalácsa javát már;

míg kicsi lánya a friss mézzel utána tipeg.

Űzzétek most Lárok a ránk sziszegő nyilakat hát,

s nektek ajánlom az ól legszelídebb malacát.

Tiszta ruhát veszek és mirtuszt fonok a kosaramba,

így viszem én s mirtusz díszíti homlokom is.

Tetszeni így akarok! hősködjék más a csatában,

vívja ki Mars vele majd a dobogó diadalt.

S mondja a tetteit el, míg én poharazgatok itt és

fesse az asztalra borral a táborokat.

Hát nem őrület-é a halált még harccal idézni?

úgyis rádtör az és lépte se hallik elébb.

Nincs szüret ott lenn, nincs aratás, de a Cerberus

őrt áll, és a ronda hajós szállít a Styx közepén;

perzselt hajjal, dúlt arccal seregek tolakodnak,

míg a sötét parton már halovány tömeg áll.

Míly okos az, akit úgy havazott be a csöndes öregkor,

hogy kicsi birtokon él s gyermeke is szaladoz!

Nyájával maga jár, fia kis bárányait őrzi,

fürdőt készít elő asszonya s várja haza.

Így öregedjem meg, ősz haj koszorúzza fejem majd,

és ha mesélek, a múlt lengje körül szavaim.

Addig lakja mezőnket a hószínű Béke. A szántó

ökröt is ő fogta hajdan a járom alá:

Ő kötözött venyigét és rejtett mézet a fürtbe,

s holnap a víg apa már tölti fiának a bort:

békeidőn a kapák és ásók fénye ragyog, míg

rozsda emészti sötét zugban a fegyvereket…

Álmos a csöppnyi család; viszi már haza a berek áldott

fái alól a paraszt s ittasán áll szekerén.

Vénusz harcai forrnak, a lány panaszolja, letörték

ajtaja zárát és szertezilált a haja:

sír, sebesült arcát tapogatja, de sír a legény is,

szégyentől pirosán dugja kemény kezeit.

Szítja a féktelen Ámor az indulatát a viszálynak

s a haragos pár közt lassan az ágyra leül.

Kőből és vasból van a férfi, ha bántja a lánykát:

földre tiporja le az a magas isteneket.

Mert az elég, ha kibontod a keblén lenge ruháját,

és csöndben motozol dús haja fürtjei közt,

s végül elég, ha könnye kibuggyan: boldog ezerszer,

akinek indulatán gyenge leányka zokog.

De aki durva, viselje a fegyvereket, meg a pajzsot,

és a szelíd Vénuszt messze kerülje el az.

Jöjj hát áldott Béke! kalászt lengess a kezedben,

s tiszta fehér öledet fedje be drága gyümölcs.

(Radnóti Miklós fordítása)