Halmai Tamás írása Pataky Adrienn A hangzatkától a szonettkoszig. A magyar szonett történetéről és nagy pillanatairól című kötetéről

„Szonett, hang-égitest, mértani mámor,
szép napjaimban keringő fémpihés hold,
kettőnek adj világot egy gyufáról:
annak, ki bízik, s annak, ki leszámolt
már minden bizalommal…”

(Báthori Csaba: Kérés ehhez a szonetthez)

Szép és grandiózus kiadvány Pataky Adrienn második tanulmánykötete. A Szabad kötöttség. Szonettekről és a politikai líráról a ’45 utáni magyar irodalomból (Ráció, 2016) kutatási irányai hatnak, hatolnak itt tovább, a legartisztikusabb, legpatinásabb lírai műforma történeti-poétikai vizsgálatát nyújtva.

Nem sűrűn fordul elő, hogy egy verstípus monografikus feldolgozást kapjon, de a szonett kétségkívül megérdemli ezt a figyelmet. Évezreden átívelő népszerűsége, a szonettkorpusz történeti terjedelme és az egyéni változatok sokszínűsége okán is. (Erre a zárómondatok is szabatosan utalnak: „Tehát ma megtalálható egymás mellett a klasszikus, a modern, a posztmodern szonett stílusa és az újabb formákat felmutató 21. századi változatok. A szonett átörökítésének kulcsa éppen sokféleségében, a formaötvöző tradícióban, a sokkal inkább szabad, mint kötött jellegében rejlik.” [256.])

Pataky Adrienn könyve tisztán áttekinthető szerkezetben – emellett bőséges irodalomjegyzékkel és pedáns névmutatóval – dolgozza föl a témát. A Kazinczy korabeli magyar szonett kapcsán a korszak versesztétikai nézetei is szóba kerülhetnek; s méltán emeli ki külön blokk az Arany-vonatkozásokat. Ez utóbbi fejezetsor már a modern magyar líra karakterét is érinti – amely kérdéskört a nyugatos szonetthagyománnyal foglalkozó rész rajzolja meg markánsabban.

A késő- vagy másodmodernség költői közül Nemes Nagy Ágnest emeli ki a dolgozat; majd Weöres Sándor, Faludy György és Szilágyi Domokos poétikai kultúrájának fölmérése teremt alkalmat a lezáruló modernitás líranyelvi kísérleteinek értelmezésére. A posztmodern szonett szerzői közül Tandorit és Petrit tárgyalják behatóbb fejezetek, de Bertók Lászlótól Markó Béláig szinte minden jelentősebb alkotóról szó esik.

Mindebből látható már talán: a könyv döntő erénye – jóllehet módszertanában nem a historikus teljesség, hanem a monografizáló céltudatosság elvét követi – az árnyaltan összegző, rétegezve összefoglaló tudományosság. Hiszen miközben egy versforma történetén vezeti végig az olvasót, a magyar líratörténés világirodalmi kontextusaira, idegen nyelvi feltételezettségére is reflexív figyelmet fordít; a nyelvi-poétikai összefüggések alakulástörténetéről szólva poetológiai mikroelemzések és teoretikus kitekintések alkalmait sem mulasztja el.

Doktori disszertációt formált könyvvé a szerző, de aligha csupán az egyetemi-akadémiai közeg figyelmére érdemes a munkája. Minthogy jól követhető, tiszta érvvezetésű, világos tónusban írt műről beszélhetünk, reménybeli olvasói közt középiskolai magyartanárokat, érdeklődő gimnazistákat s általánosságban minden, a költészet és az irodalom kérdései iránt fogékony befogadót szeretnénk ott sejteni. (Ami azt illeti: költőket is. Részint, mert a mesterségbeli tudás sosem lehet eléggé végleges; részint pedig, mert a szabadverses szólamformák korában éltethető a gyanúper: a formanyelvi kötöttségek elhagyása olykor nem alkotói döntés, hanem verstani avatatlanság következménye. A kötet Nemes Nagy-mottójának második fele idevágóan szelíd nógatás: „Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát? / Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen? / Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba. / Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem.”)

Alapmű született; kevés, ha becsben tartjuk: tartsuk minél többen becsben!

(Ráció Kiadó, 2021)