Részlet Clémentine Beauvais regényéből

I

Alacoque Margitról, akit apám viccesen csak úgy emleget, hogy a „nagy-nagynénid” – de aki valójában az én déd-déd-déd- (hányadik is?) nagy-nagynénim –, gyakorlatilag semmit sem tudok.

Ő természetesen a mi családunk szentje: ezt mindig is tudtam. De hogy mitől is szent, azt nekem sohasem magyarázták meg világosan. Gyerekkoromban időről időre elejtettek belőle egy-egy morzsát. Egy napon, úgy hét- vagy talán nyolcéves koromban, anyukám felvilágosít: „Nagyon nagy szent volt. Annyira szerette Jézust, hogy még a hányást is megette.” Ekkoriban én ezt őrült izgalmasnak és vonzónak találom. Egy másik alkalommal, egy szombat délelőtt, amikor az egyik barátnőmmel és szüleivel életemben először járok a Szent Szív-bazilikában, hirtelen szinte beleverem az orrom a következő feliratba egy szobor talapzatán: Marguerite-Marie Alacoque. Felnézek az apró mécsesekkel körberakott kőlábakra, s felkiáltok: „Nicsak! Hát ez itt az én nagy-nagynénim!” – amin barátnőm és szülei bizonyára nagyon meghökkennek.

Aznap este anyám homályos magyarázgatásba kezd, próbálja megértetni velem, miért is van ott ez a szobor: „Szent Marguerite-Marie alapította a Szent Szív-kultuszt.” Lelki szemeim előtt már látom is Marguerite-Marie-t mint a Szent Szív-bazilika építőjét. Látom egy szál ágyékkötőben − pont úgy, ahogy a piramisépítésről szóló albumokban ábrázolják a rabszolgákat −, amint felfelé görgeti a hatalmas, súlyos márványtömböket a Montmartre domb tetejére. Anyámnak is elmesélem a jelenetet. „Á, dehogyis! – javít ki az időrendi sorrendre oly érzékeny szülőm. – Már halott volt, amikor a bazilikát építették. Ő a XVII. században élt.”

Jóval később, tizenhat éves koromban egy katolikus fiúval járok, és – hogy jó színben tűnjek fel előtte – megemlítem neki szent nagy-nagynénémet. „De mikor élt?” – érdeklődik a srác. „A VII. században” – válaszolom határozottan, mert a számokat nem igazán tudom megjegyezni. Szent Marguerite-Marie még jó ideig középkori ikonként él a fejemben.

Egyetemista koromban többet tudok meg róla: „Szent Marguerite-Marie – olvasom szórakozottan a nagymamám éjjeliszekrényén lévő könyvet lapozgatva – igazi misztikus volt.” Előtte már olvastam Simone Weilt, meg Lacan értekezését is Avilai Teréz eksztázisáról. Nagyon együttérzek az igazi misztikusokkal. Marguerite-Marie elbűvölő egyéniséggé nő a szememben.

Mindezek ellenére azért ez az egész kissé zavaros marad.

II

Ami a családunkat illeti, csak a nagyszüleim igazán jámbor, istenfélő emberek. Nagymamám az utolsó itt maradt Alacoque. A bátyja évtizedekkel ezelőtt ment ki Kanadába, ott szórta el a többi kis Alacoque-magot. Nagypapám mindig azt mondta:

„Amikor megtudtam, hogy Alacoque Szent Margit ükunokahúga az a fiatal lány, akinek épp udvarolok… azt mondtam magamnak: hűha! Na most aztán mindent bele!”

Na most aztán úgy érezte, szinte kötelessége feleségül venni ezt a lányt. Az őket követő generációk életében – ahogy ez gyakran megesik – a hitélet lassacskán alábbhagyott. Ott vannak a nagynénéim és nagybátyáim, akik közül a legbuzgóbbak még templomi házasságot kötöttek, és a legtöbb unokatestvérem meg van keresztelve. Aztán itt vannak a szüleim, akik már egyáltalán nem házasodtak össze. És itt vagyok én, akit már meg sem kereszteltek.

Azokban a párizsi körökben, ahol gyerekként forgolódtam, senki sem ismerte Marguerite-Marie-t, így hát fel sem tudtam használni arra, hogy népszerűségre tegyek szert. Viszont egy osztályba jártam Philippe Risoli gyerekeivel, aki a Le Juste Prix tévés vetélkedő műsorvezetője volt (őt hívták meg minden évben az iskolai ünnepélyekre). Az 1990-es évek elején azokban a közösségekben, ahol megfordultam, sokkal jobban lehetett villogni egy tévésztárral, mint az én szentemmel.

Életemben csak fantomszerűen van jelen a szent: hol fel-, hol eltűnik, valahol a nagyon eredeti és az enyhén kínos között. Az én köreimben sokkal nagyobb benyomást tenne, ha valami ellenálló, kommünár vagy esetleg forradalmár leszármazottja lennék. Húszévesen az egyetemen kapcsolatba kerülök a feminista mozgalommal; részt veszek a patriarchális tekintélytiszteleten alapuló intézmények ellen szervezett felvonulásokon, és a legádázabb antiklerikális csoportokkal szimpatizálok. Falom Richard Dawkins műveit, militáns ateista egyesületekhez csatlakozom. Örülök, hogy szüleim elszakadtak az ő szüleik maradinak tartott, vallásos tudatlanságától. Olyan világról álmodom, amelyben végre mindenkinek lesz ennyi esze.

Ugyanakkor imádom a nagymamámat. Nagyon bírom, hogy Alacoque-nak hívják, mert szerintem ez kimondottan tündérmesébe illő név. De sajnos a családunknak ezen az ágán vele kihal ez a vezetéknév. Az ő gyermekei már a nagypapám nevét viselik, amelyről leginkább az a nagyáruház juthat eszünkbe, amit ő maga alapított Bourg-en-Bresse-ben a dicsőséges harminc év alatt. Nekem pedig apám elég sablonos neve jutott: mintegy tizenöt oldalnyi Beauvais található a telefonkönyvben. Néhanap meglódul a fantáziám, és azt képzelem, hogy Clémentine Alacoque-nak hívnak: ó, jaj, ez olyan, mint valami lágytojásba mártogatott főtt mandarin! Tényleg nem illenek össze…

Nagymamán gyakran hajtogatja: „Azért még mindig jobb, hogy Alacoque-nak hívnak!” Mindig ezt mondja, amikor azt hallja, hogy valakinek az ismerősét Marc Lacroûte-nak [Kéreg Márknak] vagy Jean Robinet-nek [Csapos Jánosnak] hívják.

„Hát igen! Azért még mindig jobb, hogy Alacoque-nak hívnak!”

Igazság szerint nagyon büszke a nevére. Gyanítom, hogy jobban szereti a lánykori Alacoque-ot, mint a dicsőséges harminc év nagyáruházának házasságban kapott nevét.

Nagyszüleimnél nagy összevisszaság van: Vichy cukorkák, a La Croix és a Courrier internationalnapilap példányai számlák és receptek között, a nagyszülők öregszaga, a használattól elképesztően megfeketedett teáskannák, mindenféle szentkép, ikon, az unokák fényképei, lánc nélküli medálok, tizennégy, húsz vagy huszonöt évvel ezelőtti keresztelőkről megmaradt drazsék, tévéújságok, a pápa által írt könyvek; egykorú barátaiktól kapott régi képeslapok gyöngybetűs, mégis egészen olvashatatlan kézírással, mert ők még annak idején lúdtollal tanultak írni; kicsi, közepes és nagyobb keresztek meg imitt-amott egy-egy könyv Marguerite-Marie-ról. Alacoque Margit-Mária élete… meg ilyesmi. (Sosem nyitottam még ki ezeket.)

Aztán kakas- és tojásmotívumok is vannak mindenhol. Tojással díszített tányéralátét, kakasmintás konyharuha, tyúktojásos csészék, kakasos hímzések, egy album tele kakasképpel, no meg a legjobb tojásreceptes szakácskönyv stb… Mind-mind a bresse-i nagyapám bresse-i tyúkjára és nagyanyám Alacoque-jára utalnak.

E könyv megírásához az egyik fontos teendő az volt, hogy ráguglizzak Marguerite-Marie Alacoque-ra, (ez elég jó kezdésnek tűnt), és tessék, kiderül, hogy az Alacoque-címerben egy vörös kakas látható, aranyozott háttérrel.

Felhívom a nagymamát:

− Mamika (mamikának hívjuk), te tudtad, hogy egy kakas van az Alacoque család címerében?

− Igen, hát persze.

− Ezért vannak nálad mindenhol kakasok?

− Igen, mondhatjuk, hogy ez egy igen elterjedt motívum a családban.

(Jezsuita Kiadó, 2024; fordította: Mézner Mariann)