Részletek Dezső Kata verseskötetéből

Eredő

Apám nálam a sörösdoboznak
örült, démonai verekedtek,
lila-zöld emlékeket okoztak
a borszagban síró gyerekeknek.

A figyelmét meghagyta magának,
a munkája volt a minden neki;
apám keze nyoma anyának
fejezte ki, csak így szeretheti.

Apám belőlem ki lett tépve,
bennem csak szemét hagyta itt,
mikor a május kilenc éve
tölgyfákra fújta hamvait.

Oldhatatlanok

Mert antik vágyakkal tudtalak szeretni,
tudod, görögökével, csonk testiséggel,
ez a múlt, az emlék önmagát felejti,
a lelkem helyén egy gyűszű, ennyi fér el.

A hegyekből látszik az ég, a földiek
hazug angyalokat adnak át a múltnak,
változunk, másképp értelme sincs a többinek,
hogy magunk mellett helyet kínáljunk az újnak.

Együtt félünk tovább, nem merünk lépni se,
ha van út alattunk, ha éppen több nincsen,
nincs hit, nincs meg az ősök lélekfétise,
s leszegett fejjel kullog mellettünk Isten.

Csendben emlékezni

Zománcukat vesztik a nők,
lekopik róluk a 18 karátos ragyogás.

Játékosság és a karcsú derék
emlék lesz, és annak is keserű,
úgy a második gyerek körülre megtanulják,
meddig szabad meztelenül örülni
nyári éjszakának vagy eres férfikéznek.

Anyám sem olvas főzés közben verset,
csendben eszünk, rágás közben az edénytorony megáll,
emlékezetté olvad a konyha.

Ha a családban visszhang nélküli
minden férfinév, ki idézi fel utoljára,
mire gondolok, amikor a fák ágaiba dől a nap?

Zománcukat vesztik a nők,
lekopik róluk a 18 karátos ragyogás,
szülés után már csak sötétben vetkőznek,
és korábban kelnek, ne lássa a tükör, ha sírnak.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2017)