Gáspár Ferenc írása A túlvilági utas című elbeszéléskötetről

Hallottunk már Lauka Gusztávról vagy Bernát Gáspárról? Esetleg olvastunk novellát Petelei István tollából, rongyosra gyűrtük Nagy Ignác könyveit? Nem? Tényleg nem? Akkor okvetlenül olvassuk el a Pozsonyi Ádám által szerkesztett A túlvilági utast, mely nem csupán humoros és hátborzongató elbeszélések gyűjteménye, mint arról a könyv alcíme a borítón tájékoztat bennünket, hanem egyszersmind irodalomtörténeti kuriózum is!

Hát hogyne lenne az, mikor nagyjából időrendi sorrendben követik egymást a szerzők a kötetben a már említett Lauka Gusztávtól kezdve, akinek az írása a negyvennyolcas forradalom előtti évbe kalauzol el bennünket, amikor már járt az első gőzmozdony Pest és Vác között, no és nem lehetett tudni, kit ültet mellénk a sors a vonaton. Ráadásul a szerző már az állomásra kivivő omnibuszon összeszorult egy számára antipatikus özveggyel, akit aztán újra mellé ültetett Hermész, az utazók istene.

A számunkra ismeretlen – na jó, irodalmárok számára legyen kevésbé ismert – szerzők bemutatása többek között abból a szempontból is érdekes, hogy általuk nyomon követhetjük a magyar irodalmi humor kialakulását is. Így például Rákosi Viktor 1913-ban megjelent Le a hússal! című karcolatát nyugodtan hihetnénk Karinthy Frigyes vagy Rejtő Jenő alkotásának, de Nagy Ignác jóval korábban szerzett Fürdői képecskékje (1848) is íródhatott volna akár ma is:

„Magyarul nem méltóztatik olvasni?”
„Nem”
„Én sem.”
„Ugyan mit is olvashatna az ember magyarul, hiszen mit írnak?”
„Vörösmartyt dicsérik.”
„Nemde az írta Szigligetit?”
„Meglehet, de nem tudom bizonyosan, hanem Petőfit ő írta.”
„Ah erről sokat hallottam. Szomorújáték ez, vagy ballada?”
…
„Mihelyt le lesz németre fordítva, azonnal olvasni fogom.”
És így tovább.
Mondjuk, manapság német helyett írhatnánk angolt, s az akkori szerzők helyett maiakat…
De vissza a könyvhöz! Az egyik legkiemelkedőbb írás természetesen a címadó Mikszáth írás, A túlvilági utas (1885), melyben szintén szó esik a vasút hőskoráról.
„– Ló van abban, sógor, azt mondom én még most is.” (Mármint a vasúti kocsikban.)
„– De hol? Hisz azt láttuk volna!
– Jaj, el van az ott, lelkem, bújtatva. Úgy lesz az, hogy minden második házikóban két parádés paripa húzza az utána következő házikót.”

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a gernyefalvai Rédeky Pál, aki a felvidéki vasút bevezetését pártolta, életében sehová nem volt hajlandó utazni, csak egyszer, a budai császárfürdőbe. Oda is csak azért, mert az orvosok parancsolták. Igen ám, de az uraság ott, Budán elhunyt, és vasúton hozták vissza szülőfalujába, ahová ő a szárnyvonal megépítését támogatta. A „nagy szekérsor”, ahogy a helybéliek nevezték, azonban nem ide hozta az ő holttestét, hanem tévedésből Bécsbe, ahová ő még V. Ferdinánd király idézésére sem volt hajlandó elutazni. Így lett belőle túlvilági utas, és eme kötet címadója.

Ezenkívül olvashatunk a kötetben Jókai Mórtól egy roppant tréfás elbeszélést (A régiségbúvár), Gárdonyi Gézától egy amolyan „bájosan” vidámat (Ilyenek a vadászok), és persze Krúdy Gyulától (A bolsi, Szépvadászné tabáni kocsmái), Kosztolányi Dezsőtől (A patikus meg ő, Sárkány), Karinthy Frigyestől (Gasparecz), és Móra Ferenctől (A gellérthegyi távirgány) a tőlük megszokott magas irodalmi színvonalon.

A szerkesztő, Pozsonyi Ádám két saját elbeszélését is beleírta a könyvbe, melyekből nekem személyesen az első tetszett jobban. (Egy zenekar dicstelen vége)

Az igazi meglepetés azonban Török Gyula Az amerikánus (1919-ben írta!) című novellája volt, ami tulajdonképpen egy ízig-vérig mai pszichothriller a vidéki kisvárosba betérő titokzatos idegenről, aki bár angolszász nevet visel, a megszólalásig hasonlít Pápai Palihoz. De ő nem lehet, mert az már „régen a tengerfenekén pihen”. Az amerikánus nem szól senkihez, a vendéglőben külön asztalhoz ül, „elgondolkozva… kanalazta levesét, kegyetlen erővel vagdosta a rózsához hasonló rántott csirkét és végtelen hosszan nyeldekelte a vizespohárban aranyló bort. Nem nézett se jobbra, se balra, sokszor órákig ült a napon mozdulatlanul, aztán felpattant és mintha önmagával vitatkozna, hevesen gesztikulált, makogott valami idegen nyelven…”

Az úri közönség oldalát (ha lehet ily képzavarral élni) természetesen roppant módon furdalja, mi lehet a titka az ismeretlen idegennek, de ezt egyedül az egyes szám első személyű elbeszélő, a még kiskamaszként jelenlévő szerző tudja meg. Én sem árulom el a titkot, legfeljebb csak annyit, hogy mikor az amerikánus meghal, és mindenki azt gondolja, hogy a „pokol nyelte el”, csupán a kiskamasz véli úgy, hogy „nem nyelhette el a pokol, mert a poklot magában viselte.”

Nem csodálkoznék, ha ezt az elbeszélést tanítanák az íróiskolák a technikai felépítése és a katartikus befejezése miatt. És akkor a melodrámát messze elkerülő érzelmi gazdagsága miatt is.

Rendkívül értékes gyűjtemény tehát A túlvilági utas, mely egyszerre ötvözi magában a „könnyű” nyári olvasmányokat az elmélyedésre szolgáló, ám mégis jól olvasható elbeszélésekkel.

(Időjel Kiadó, 2024)