Fekete Vincével új verseskönyve, a Szárnyvonal megjelenése kapcsán beszélgetett Bálint Tamás

Bálint Tamás: Egy 2015-ben készült, Elek Tiborral folytatott beszélgetésedből idézek: „Én egyébként mindenik verssel újrakezdem. Teljesen elölről. Mintha soha nem írtam volna semmit addig, ugyanazzal a várakozással, kilátástalansággal és bizonytalansággal. És reménykedéssel. Amikor aztán végre befejezek egy-egy verset, és meg is vagyok elégedve vele, ott van mindig a szorongás, hogy lehet, ez volt a legutolsó.” – A kilátástalanság és a reménykedés összességében mit eredményez, jó érzés költőnek lenni?

Fekete Vince: Szerintem mindannyiunkban ott van mindig a szorongás, hogy talán ez volt a legutolsó. Mindig van bennünk egy nagy-nagy nyugtalanság. A lényeg az, hogy mit kezdünk vele. Mert ez egyfajta állandóan felajzott állapot is. Ha nem volna, talán versek sem születnének. Költőnek lenni, verset írni, és egyáltalán: írni, a legnagyobb fokú szabadság. Ha vannak egyáltalán a szabadságnak fokai. Az eredmény pedig, ha jó, ha meg vagy(ok) elégedve vele, mindig kárpótol ezért az állandósult szorongásért, nyugtalanságért.

BT: Milyen magaddal szemben felállított várakozással, vállalással fogtál a Szárnyvonal verseihez? Milyen eredményre jutottál?

FV: Ha van, volt valamiféle várakozás, vállalás, akkor az az volt, hogy nagyon jót akarok írni. (De ki az, aki ne ilyet akarna? Ki az, aki közepeset akar? Vagy rosszat?) Vagyis: olyat, amilyennel meg vagyok elégedve. Ez volt a mérce. Ehhez képest mértem (mértem?, nem is tudom) mindig a dolgokat, a létrejött műveket is. Ebben az esetben, ennél a kötetnél menet közben, évek alatt alakult ki a kötetkompozíció, a köteten belüli szerkezet, motivikus háló, az egész felépítése, minden. Még szinte az utolsó percben is módosult egy kicsit az egész. Ekkor ugrott be egy újabb, hangsúlyos pozícióba kerülő vers, a többi négy-öt, szintén új darab mellett – most a nyáron –, ami még hozzátett a Szárnyvonalhoz valami plusz jelentést, értelmezhetőséget, többirányúságot. Én egyébként évekig tudom/tudnám alakítani egy-egy kötetemet, talán jobb is így, hogy egyszer csak lezárul. Meg vagyok elégedve vele. Évek múlva azért még visszatérhetünk a témára.

BT: Hová helyeznéd el az életműben? Évekkel ezelőtt mesélted, hogy addig a Védett vidékkel voltál a legjobban megelégedve. A szakma és az olvasók várakozását is figyelembe véve jól érzem, hogy a Szárnyvonal a saját elvárásaidat is túlszárnyalhatja majd?

FV: Nem tudom, hogy túlszárnyalja-e, én mindenesetre megtettem mindent, vagyis a magamét, úgyhogy nyugodtan hátradőlhetek. Ami ezután jön, az nem rajtam múlik. Évekig párhuzamosan készült ez a kötetem a Vargaváros cíművel, ami jövő októberben lát napvilágot. Azt a könyvet több mint tíz esztendeig írtam. Ebben hat év munkája van. Még az is megfordult a fejemben, hogy ebben a nagyobban legyen benne a Szárnyvonal is, aminek a darabjai hosszú ideig Kizökkent idő munkacímmel futottak, és csak az utolsó pillanatban, Szegő János „keresztapai” javaslatára lett ez a címe. De az egyre terebélyesedő anyag (végül 50 vers, plusz egy első és egy utolsó, tehát 52 darab került be) és a kompozíció új, külön kötetért kiáltott. Az életműben pedig ott a helye valahol, ahol a Vak visszhang című válogatott és új verseimben amúgy is következne. A Leveleskönyv volt az egyébként, amivel már szinte teljesen meg voltam elégedve. Aztán jött a Piros autó…, ez a felnőtteknek és gyerekeknek szóló könyv, ezzel is. Utána a Védett vidék, majd a Vak visszhang. Apróbb korrekciókkal: ezekkel is.

BT: Milyen az az idilli, tornácos, diófás környezet, az inspiráló „dolgozószoba”, amelyből belátható a Háromszéki-medence, ahol ezek a kiemelkedő versek születnek?

FV: Számomra a legjobb hely a világon. És ez nem vicc. Itt abszolút csendben, nyugalomban lehetek. Szinte szimbiózisban a természettel. A dombon, az erdő közelében, a falu szélén. Kijárok gombászni, kertészkedem. És itt tudok a legnagyobb koncentrációval dolgozni. Nyilván nem mellékes az sem, hogy ez a szülőfalum. Itt él anyám, itt él öcsém. Reggel, délben, este ugyanazt a harangszót hallom, mint gyermekkoromban. Ugyanazok az utcák, helyek, helyszínek jönnek szembe, mint gyermekkoromban. Még az iskola is ugyanaz. Csak mintha nagyobbnak, szélesebbnek, hosszabbnak, óriásibbnak tűnt volna akkor minden. És amikor kedvem úgy tartja, visszamehetek a városba. Vagy elmehetek a Szent Annára, a Bálványosra, a Katrosába, az én „Bermuda-négyszögembe”, vagy a Kászonokba, a másik faluba, almát szedni, kertészkedni, kaszálni, gyomlálni stb.

BT: A vonat mint időszimbólum, az elmúlást, változást jelentve, több versedben visszatérő elem annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évtizedben semmit nem öregedtél. Mi a titok?

FV: Valóban, a második kötetemen szinte teljesen végigvonul ez a vonatszimbolika. De az új címe is Szárnyvonal, noha teljesen másra vonatkozik. Az idő viszont itt is fontos metafora. Említettem, hogy sokáig Kizökkent idő címen futott a kötet. Ez valami más idő, ajándék idő, lopott idő, eksztatikus idő. Hogy nem öregedtem volna semmit az utóbbi tizenöt évben, ez nagyon hízelgően hangzik nyilván, és jól is esik, birizgálja a hiúságomat. Talán azért, mert ebben a tizenöt esztendőben hatalmas változások voltak az életemben. Az utóbbi hat évet szinte ajándék időnek tartom. Csak a Fennvalón és a szerencsén múlt, hogy itt vagyok. Utána pedig megváltoztattam majdnem mindent. Gondolom, ennek is köszönhető, meg a jó géneknek, az ajándék időknek, mindennek. Nagyanyám nyolcvanon felül is fiatalos arcú, másfél évtizeddel fiatalabbat mutató asszony volt. Apám sem mutatta a korát, bár nála nem tudhatom pontosan, mert nagyjából ott vagyok életkorban, mint amikor ő meghalt.

BT: Az utazásokat tekintve versciklusaidban bármilyen tájakat is jársz be, végül mindig visszatérsz a háromszéki környezethez. A szerkesztőség, egyéb irodalmi kötelezettségek miatt ugyanakkor ténylegesen is sokat utazol. Hogyan fér bele az otthoni alkotói és az irodalmi centrumokban való jelenlét? Lehet csak vidékről, a pálya széléről írni, vagy személyesen is ott kell lenni? Hogy látod az „erdélyi költőséget” és a magyar irodalmat?

FV: Ezek valahogy összejönnek, eddig legalábbis összejöttek. Egy-egy ilyen utazás ugyanis kilépés ebből az eléggé zártnak tűnő világból. Berzsenyi is felment időnként Budapestre, tudjuk. Nekem ez mindig valami szelepként, szünetként működik: hogy szünetet tartok a munkában, az írásban, a szerkesztésben. Amikor visszajövök, folytatom. Kimozdulás után más a rálátásom az addigiakra is. Lehet kívülről, a pálya széléről is írni, de van, amikor személyesen is ott kell lenni bizonyos helyeken. Kötetbemutatók, egyebek okán. Pár nap múlva indulok is Pestre, ahol bemutatják az új verseskönyvemet, onnan megyek Szegedre, Szolnokra, Győrbe, Békéscsabára. Ez hozzátartozik az író-költő életéhez. Szívesen megyek, mert kíváncsi vagyok az olvasókra, az olvasóimra, arra, hogy mit érzek, megszólítja-e a vers, a versem őket, avagy sem. Kit így, kit úgy. De ez fontos. És találkozom egy csomó íróemberrel, barátaimmal. Majd visszajövök a „barlangomba”, és ott is feltöltődöm, más impulzusokkal, amelyekre szintén szüksége van az embernek. Több alkalommal is elmondtam, hogy erdélyi írónak tartom magam. Magyarnak, de erdélyinek. És biztos kiolvasható a verseimből az „innétvalóság”. Látszanak a hegyek. Csak nem úgy… De látszanak.

BT: Most pihenés (illetve a könyv utóéletével való foglalatoskodás) következik, vagy tele vagy már újabb tervekkel?

FV: Jövőre jön ki a Vargaváros, amit tíz esztendeje írok. Ez már a kiadónál, szintén a Magvetőnél van, verseskönyvben lesz olyan 250–300 oldal. Apróbb korrekciók jöhetnek még, pár újabb vers is lehet, amit még be szeretnék ide tenni. Van még egy bő félévem, nyolc hónapom, a szerkesztés megkezdéséig, amíg ezt csinálgathatom. De már megkezdtem egy újabb verseskönyvet, Idővonal címmel, ki tudja, ki tudhatja, hogy ez is meddig készül.