Ahol magától is lukas

Úgy beszélik az öregek Ankaran és Lazzaretto vidékén, hogy valamikor a teremtés kezdetén a tengerparti szirtfal kősziklái még nem voltak olyan nagyok és kemények, mint manapság. Ezért mindennap vajas kiflit reggeliztek, hogy megerősödjenek. Ám reggelijük olyan sótlan volt, hogy a szikláknak elment a kedvük a növéstől, némelyek el is kezdtek belemállani a tengerbe nagy étvágytalanságukban. Látta a Jóisten a szomorú mállást, megcsóválta fejét, és belelógatta szakálla végét a tengerbe. Telis-tele lett egyből a tenger finom sóval! A sziklák belemártogatták a vajas kiflit: így már ízlett nekik. Nem is mállottak tovább, hanem falatoztak bőséggel, és szép nagyra nőttek. Napjainkra ugyan abbahagyták a reggelizést meg a növekedést is, a tenger viszont azóta is sós – legalábbis így beszélik az öregek Ankaran és Lazzaretto vidékén.

Kiflit mártogatni viszont ma is lehet, még úgy is, hogy nem vagyunk növésben lévő sziklák. Persze veszélyes is: a legártatlanabb reggelit, avagy tízórait is félreérthetik a vérengző kedélyű sirályok. Cserébe a tengerparton nemcsak a tenger sós, hanem a levegő is, ami az egyik legegészségesebb dolog a világon. Ezért főképp a rút urbánusi miliőtől elkínzott tüdőnk hálás, no meg az orrunk: minden tüsszögést, köhögést, taknyálódást beszüntetünk, zsebkendőinket a táska legmélyére süllyesztjük, és igyekszünk annyi levegőt venni, hogy hazatérés után is kitartson.

Ebből is látszik, hogy a civilizáció hanyatló történelmét a háttérben a zsebkendőkészítők irányítják, az emberiség tragikus elvárosiasodása az ő galád összeesküvésük eredménye. Hisz ha mindenki tengerparton élne tiszta tüdővel és boldog nyálkahártyával, senki se vásárolna zsebkendőt többé.

A negyven- vagy négyszázmillió (vagy úgy nagyjából a kettő között) éves szirtfal kövei esztétikus szenvedéllyel kapcsolódnak össze, vagy repesztik ki magukat a többiek öleléséből. Mintázatuk és elrendezésük kőművesek ezreinek szorgoskodását sejteti. Pedig ez nem az épített, hanem a teremtett világ statikája és geometriája, egyenesen a teremtett világ káoszából. Hogyan foganhat meg e kövek nehéz kőfejében a gondolat, hogy nekik nem cikcakkban, hanem szabályos derékszögekben és egyenesekben kéne széjjelhasadni? Mindenesetre a tengerpart épp úgy veszélyezteti a kőművesek, mint a zsebkendőkészítők egzisztenciáját: beszélik, hogy a Józsi meg a Béla egyszer úgy berúgtak, hogy eltévedtek valahol a kocsma meg az építkezés között félúton. Elbotorkáltak egész a tengerpartra, meglátták a négyezermillió éves szirtfalat, egyből kijózanodtak, térdre borultak, és könyörögtek az Úrhoz, hogy bocsássa meg nekik fertelmes bűneiket, amiket eddig építkezés néven követtek el, majd szentül megfogadták: többet a kezükbe nem vesznek vakolókanalat, malteros cserpákot, se betonkeverőt. Mert ilyen mesterművet, mint ez a tengerparti szirtfal a szabályos köveivel, akkor se tudnak csinálni, ha a fejük tetejére állnak, ennél rosszabbat meg minek.

Ezek a szabályos kövek egyre lejjebb húzódnak a sziklákból, szép lassan belekövülnek a tengerfenékbe, akár egy titkos móló. Érdes kőnyelv nyal a tenger végtelenjébe: a sok zömök barna, a rücskös szürkéskékek, a lágy vonalú sárgák, a tompa iszapfehérek, a zöld algasörtések baktatnak a láthatatlanság felé, ahol a horizont van – vagy nincs, elvégre a horizontot közelről még a legbátrabb hajós se látta.

De a tengerpart legnagyobb csodáját csak az értheti meg, aki próbált már kavicsból nyakbavaló medált készíteni. Volt életemnek egy rövid, ám dicső korszaka, mikor annyira nem volt pénzem, hogy olyan sok időm volt, mindig ráértem azt csinálni, amit akarok. Például kis, sima kavicsokra festettem kis ecsettel kis képet, aztán azokat árultam. Vagyis azt csináltam, mint rengeteg ember, akinek van valami kis kézügyessége: „kézműves” dísztárgyat, mütyürt, csetreszt, bizbaszt, porfogót gyártottam. S mint oly sokan mások, akik efféle apróságba fognak, magam is rájöttem: többet ér egy ilyen tárgy, ha nyakba is lehet akasztani, mintha csak leteszem valahova, aztán nézegetem a többi valamivel együtt. Erre ugye van a ragasztós módszer: a kavics lehető legvékonyabb sarkába kell nyomni a kiváló minőségű kötőanyaggal a fémbújtatót, amin aztán átbújtatjuk a bőrszíjat, és kész a nyaklánc. Mármost olyan ragasztó, ami egy ilyen vicik-vacak fémbújtatót hosszú évekig ott tart egy büszke, végtelen világkorszakokon át simára kopott kavicson, igazából nem is létezik (kivéve az úgynevezett kétkomponensű sírkő-ragasztót, ami olyan erős, hogy a szelet hozzáragasztja a hajadhoz, viszont kizárólag Borbély Máté szobrászművész műhelyében terem, onnan ki nem jön, és még soha nem látta senki, csak titokban suttognak róla ama kevesek, akiknek Máté mégis megmutatta).

És van az örökkévalóságnak szóló, minden kavicshoz méltó módszer: ki kell aztat fúrni. A hivatásos kövészek, a kőszobrászok, kőfaragók, kőcsiszolók, kőmívesek, kőkerekítők, kőbodorítók nagy múltú céheihez tartozóknak természetesen van a műhelyben a satupad és a csillagvizsgáló között egy asztali fúrógép, ami tetszőlegesen beállítható sebességgel fúrja a kiválasztott méretű lukat a tökéletesen rögzített munkadarabba, miközben egy elmés szerkezet vizet spriccel rája, máskülönben szétrepedne a francba az egész. Az eredmény a tökéletes luk.

Aki ellenben nem a fenti céhek tagja, csak vannak ilyen-olyan szerszámgépei, amikkel valahogy elberreg-elszöszmötöl, az megveszi a szerszámüzletben azt a fúrószárat, amire rá van írva, hogy kőzetfúró, beteszi a fúrógépbe, a kavicsot valahogy satuba fogja, és nekilát. Az eredmény az anyag szilajságától függően simán kettépattanó vagy több élet- és balesetveszélyes darabkára robbanó kavics, eltörő fúrószár és csúf kétségbeesés.

Aki próbált már ilyet, ritka kincsként tiszteli a szabad természetben előforduló, lukas kavicsokat.

És a tengerpart itt tele van velük. A világ legtökéletesebb lukas kavicsai: némelyiken több luk, némelyiken kevesebb, művészien kacskaringós járatokká ágazik az egyik, csalóka alagútba vezet a másik. A sós víz meg a vízitündérek türelmes csókjai koptatják simára őket a teremtés titkos történetének kezdete óta. Annyi van, hogy ezekből nemcsak afféle egyköves nyakláncot lehet csinálni, hanem egész kavicsfüggönyöket, győzelmes kavicszászlókat, grandiózus kavicsdrapériákat. Városokat tudnék összefűzött kavicsokba csomagolni.

Annyit azért nem vittünk, csak egy kisebb falura valót, amennyi épp a hátizsákba fért. De még nem fűztük őket falutakaróvá, mert olyan jól néznek ki, hanem tündér Mónim rárakta az egész társaságot a rituális diófa korongra, amin a teremtett világban összegyűjtött teremtményeket szoktuk csetreszesíteni. És nézegetjük, és mindig eszembe jut ilyenkor, micsoda bolond az ember: fúrja-fúrja a kavicsot, erőlködik, szenved, pedig mennyivel egyszerűbb odamenni, ahol magától is lukas.

Juhász Kristóf

A fotókat a szerző készítette.