Szemelvények Lőrincz P. Gabriella verseskötetéből

Nem

Hány világon át bolyongsz
mindenki igazai között?
Én már összecsomagoltam,
a hitetlenséget tűzre vetettem, de az örömet
hová tegyem, a fehérnemű vagy az ingek közé?
Oda, ahol nem keresi senki,
oda, ahová a vámosok sem nyúlnak.
Törékeny dolgaim nincsenek, ha lenne,
újságpapírba göngyölném, vagy könyvlapokba,
ha lennének könyvek.
Megtörlöm az orrom, és lekaparom az ablakról
a világ összes jégvirágát,
olyan ez, mint a kertészkedés.
Napfényt engedek az összepakolt múltra.
Csak a jót hiszem el, akkor is, ha nem igaz,
a részeg angyalokat ágyba fektetem,
melléjük térdelek, és mondom sokszor,
hogy megértsem végre,
az Isten sosem hibázik.

Kékszínű éj

Bársonyhangú éjszaka zuhan, beborít.
A hangjegyek úgy ömlenek,
hogy összeérnek már
az égi s földi nagy vizek.
A múló időkön át
csillagok, madarak, halak
éles pengének feszülnek,
nyakkal előre, ahol a legfényesebb.
A tárogató felhasítja az emberszívet és a madárlelket.
Ott a mélyben, a magasban,
ahol már szavak sem kellenek,
reszket valami kék titok.
Éjszakák és nappalok sincsenek,
forma sincs, csak egyveleg.
Bimbó vagy elhullott szirom,
állattetem vagy embertetem
– nem számít, meg sem lesem.
Épp formálódik, vagy megszűnik
az univerzum egy szegletén,
ahol minden lélek megpihen,
ott nincsenek sebek.
Nincsenek szögek,
csak a mindenség összefolyva.
Már semmi nem siet.
El sem késik, boldogan sodródik a létezés.

Rettenetes, sárga pitypangfejek
álmodnak ilyen jövőt,
mikor a kaszával küzdenek.

Végül
(Lator László emlékére)

Ott legbelül
csak Istennel pereltem.
De Ő teremtett,
elfogadta már.
És végtére is, én is
elfogadtam,
változás van,
nem pedig halál.

Szertenézek
karcsú napsütésben,
fejem fölött nincsen glória.
Tétlen számnak illene most
valami idétlen fohászt mormolnia.

Te véghetetlen, kedves, szép Úristen!
Pereim csak megkopott szavak.
Kérhetnék még, de már csak egyre vágyom,
hogy színről színre Téged lássalak.

Anyaföld

Mindennap sebet gyógyítok,
hajat mosok és fésülök.
Két angyal fogja kezeimet,
nincs megállás, csillagom, ragyogj!

Főzök, összehajtom a megszáradt ruhát,
s ameddig sül a kenyér,
imára kulcsolom két kezem,
ősz hajamat lebbenti a szél.

Kertet gondozok,
jószágot etetek, ha enni kér.
Fél kézzel lendítem a hintát,
átölelem azt, aki fél.

Cipelek vásárfiát,
derékszakadva mózeskosarat,
pitypangkoszorút fonok,
és számolok lehulló csillagokat.

Újrajárok minden iskolát,
a gyermekorvos előre köszön.
Elveszett sapkák, kesztyűk, játékbabák…
Legóból épített színes börtönöm.

Mindennap anyákat temettem,
ma végre én fekszem a sírba.
Ezer liter földet magamra húzok,
anyaföld leszek, ahogy meg van írva.

Kapolcs

Szabad-e ebben a barokk magányban
megtörni a templomcsendet?
Szabad-e elárvult falakat, padokat
élettel tölteni?
Istenem, ne engedd közelebb
az olajszagú lángosevőt, csak a katicabogarat.
Zsíros a keze, összemocskol Téged is!
A legnagyobb csönd ott lakik a karzaton,
az omladozó vakolat részeiben.
Ott régi imák lapulnak,
és hangokra emlékeznek a fehér falak.
A padokban, amikor elmegyünk, visszaáll a rend.
Mi lakatra zárjuk az ajtót, ott marad az áhítat.
Elindulunk a lángosozó felé.

Jegyeket, bérleteket

A vonat ablakát csak az eső mossa,
padlóját csak az elhagyottak könnye.
Mozdonyok, sínek, állomások,
minden egyetlen hálózathoz kötve.
A pályaudvarokon ugyanolyan szag van,
a kalauz mindig egykedvű, unott.
Nem hozza lázba egy újabb indulás,
nem is tudja, hogy nem vagyok ott.

Ellenőriz, jó napot kíván, és jó utazást,
a könnyeket már észre sem veszi.
Pihenésről, szép nőkről álmodik,
de valami egész más jutott neki.
Hogy több mint egymillió kilométer,
hogy a gép Tibetben milyen magasra hág
– elhagyta már a kíváncsiság.
Azt reméli, hogy egyszer elmegy majd az utolsó vonat,
akkor az utolsó kalauz elköszön,
és elgurul az acélkerék, benövi a gaz az acélutakat,
és fák között alszik majd a mozdony.

Én gondolok néha a kalauzra, hogy volt-e vajon,
aki hazavigye,
hogy lett-e szép ház meg asszony,
a háza előtt a járdát elsöpri-e?
Úgy áll előttem büszkén, vasalt ingben,
szemében látom a vágyat, a ragyogó, friss hitet.
(Illatos pályaudvar, tiszta ablakok, padlók.)
Szép napot, felszálló utas van-e?
Jegyeket, bérleteket.

Vétkes

Farkasbundában melegszem télen,
medvebőrön néha elheverek.
Kitömött vadakat csodálok,
pedig azt szeretem, hogyha elevenek.

Álmomban csak fáradt anyag vagyok,
vagy bűntelen, akár egy virág.
Így maradok, így maradok,
nem kelek fel, alszok tovább.