Csajkovszkijt, a nagy zeneszerzőt, ha bánat gyötörte, leült a zongorához és eljátszotta rajta a Carment elejétől a végéig.

Férfi és nő szerelmét, hatalmi harcát, a semmilyen kompromisszumot nem ismerő végletes és őrült szerelmet talán senkinek nem sikerült azóta sem zenei műfajba sűríteni. Esetleg Bartóknak a Kékszakállúban, vagy Puccininek a Toscában, de azok azért egy kicsit más történetek.

A Carmen napjainkban egyre aktuálisabb lesz. Egy hajdani kedves tanítványom például a közösségi hálón roppant okosan arról elmélkedik, hogy kisebbségi érzésektől és megalkuvásoktól hajtva milyen sok férfi megy bele olyan nemszeretem házasságokba, melyben egy általa nem túl kedvelt, de érte rajongó nővel köti össze a sorsát… És megfordítva, a rajongó nő észreveszi, hogy a férfi őt csak éppen megtűri, s mégis homokba dugja a fejét, nem akarja meglátni a nyilvánvalót, és hozzámegy feleségül.

Carmen a legkisebb jelre kiábrándul Don Joséból, a férfi pedig éppen ezért szereti, akarja egyre jobban. Ott lenne neki a mennyasszonya, Micaela, de az a nő túl könnyű zsákmány. Nem kell érte megküzdeni. Inkább otthagyja a biztonságot, szökött katona lesz, zsiványokhoz, csempészekhez áll, hogy Carmen közelében lehessen.

Carmen viszont hű az elveihez, neki csak olyan férfi kell, aki soha nem inog meg az ő iránta való vágyakozásában. És a darab végén még megmenekülhetne, ha megalkudna, és kimondaná a szót: szeretlek.

De nem. Egyetlen hasonló opera van, a zseniális csodagyerek Mozart Don Giovannija, ahol a történet befejező részében a főhős életben maradhatna, ha meghasonlana önmagával. De ahogy a nőcsábász Don Giovanni sem hajlandó megbánni a bűneit, úgy Carmen sem dől Don José karjaiba, sőt még a tőle kapott gyűrűt is odavágja…

És a zene mindkét mű nyitányában megjeleníti a komor véget… Mindkét szerző – Bizet és Mozart –, fiatalon hunyt el, akárcsak hőseik; és a bika, amit ugyanabban a pillanatban szúr le Escamillo, mint Don José a szerelmét.

Így kellene élni, gondoltam, amikor először láttam. Így élünk, ennyire végletesen. Vagy mégsem? Annak a kedves tanítványomnak van igaza, aki a manapság elharapózó megalkuvásról ír?

Pedig a magyar irodalomban rengeteg mű született erről Németh László Iszonyától kezdve az utóbb időben „rossz hírűvé” lett Kertész Ákos Makrájáig bezárólag. Hogy mi lesz a vége, ha megalkuszunk. (Kárász Nelli gyilkol, Makra Ferenc öngyilkos lesz.) A modern ember kálváriája ez, vagy kezdettől bennünk van a méreg? Iszméné nem hal meg, csak az elveihez hű Antigoné. Akkor most hogy van ez? Ha hűek vagyunk magunkhoz, akkor ér el a tragikus vég, vagy akkor, ha nem? Ez itt a kérdés, barátaim.

Nincs jó válasz, de szebb a halál, és még szebb az élet, ha ott esem el én a harc mezején, ahogy a költő ezt saját magáról megálmodta. És akkor nem bánt majd minket többé az Egy gondolat.

Gáspár Ferenc