Felkavaró érzés az eldugott, szerény kis faluban, az I. világháború után Romániához csatolt Érmindszenten, azon az udvaron, abban a kertben állni, ahol nagy költőnk, Ady Endre a maga első, gyermeki lépéseit megtette, ahol iskolásként naponta kinyitotta a kiskaput, kamaszként, majd felnőtt férfiként, akárha csak rövid időre is, de édesanyja szeretetében megpihent, elcsendesült. Kis túlzással és Ady iránti nagy elfogultsággal szólva, olyan érzés ez, mintha a Paradicsomkertben állnánk, amelyben a Teremtő a Szentírás szavai szerint „a mező minden állatát, s az ég minden madarát” Ádám elé vezette, „hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az első ember adott nekik.” Mintha Isten ezért teremtette volna az embert.

Ady Endrében, akinek most ünnepeltük 141. születésnapját, megvolt ez a Teremtő szándéka szerinti képesség: nevet adott a 20. század elején megszülető modern korszak minden általa is átélt, új jelenségének, minden „vadnak” és „madárnak”, amit az Úristen eléje vezetett. Feledhetetlen és végleges neveket, amelyek a mai magyar közbeszédnek is fogalmai, amelyeket még azok is ismernek, akik Ady-verseket esetleg nem olvastak. Így él ma is például a „disznófejű Nagyúr”, a „héja-nász az avaron”, a „muszáj-Herkules” fogalma. Ezekkel a képekkel, szimbólumokkal többet tudott kifejezni, mintha egyszerűen csak a pénz hatalmát, a vad és kietlen érzékiséget vagy a közösségért vállalt áldozatot emlegette volna. Akik ezeket a kifejezéseket ismerjük, akik ezekkel élünk, jobban meg tudjuk érteni Ady korának valóságát, amely nagyon sokban rokon a mai időkkel.

Talán ez is a magyarázata annak, hogy idegenben élő honfitársaink, a legkülönbözőbb hivatásúak, szakmájúak – ha olvasó emberek –, sokszor ma is legerősebben Ady Endre költészetén át kötődnek anyanyelvükhöz és a magyar kultúrához. Annak idején egy interjúban Teller Ede, az Amerikában élt és elhunyt jeles magyar fizikus is erről vallott. Lehet, hogy Ady egymaga több külföldre szakadt hazánkfiát tartott meg magyarságában, mint összes többi poétánk együttvéve.

Lebilincselő őszinteségén, indulatainak felfokozott drámaiságán túl valószínű, hogy szerepet játszik ebben az Ady-versekben megszólaló mély önismeret, önmaga-vállalása, az örökös magányérzet és a magyarságban gyökerező méltóság. Németh László így ír erről: „Ady magára utalt költő. […] az életalakítás és a kifejezés harcában volt magára utalt […] A mi legnagyobb költőink számon tartják európai rokonaikat s hátra vagy oldalt [nyújtva] biztatóan szorítják egymás kezét. Ady kimaradt a szorító kezeknek ebből a füzéréből […], ahol minden folytat és folytatódik, ő egyhelyben forgó örvény.” „[…] Ady nem csak keseregte a magyarságot, de alkotta is.” Majd találóan összegzi az Ady-jelenség lényegét: „A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, de a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.”

Ezért érezzük azt, hogy a mai, technikai és tudományos haladástól elbizakodott, az anyagi javakat az életnél is többre becsülő valóságunk jelenségeire is érvényes, élő neveket találunk Ady Endre költészetében. Teljesítette azt a hivatást, amit az első ember kapott a Teremtőtől.

Mezey Katalin