Egy perc és megcsókol az Élet,
Testem vidám, lángoló katlan.
Égnek a nők, a házak, utcák,
A szívek, álmok. Minden ég
És minden halhatatlan.

Egy perc és kis ördögök jönnek:
Üstökkel a lángot lohasztják.
Jön a kétség, a húnyás, nagy Fagy.
A sár jön s tán eszünkbe jut
Egy vasalatlan nadrág.

Egy perc és szörnyü buta balság
Ül mellünkre jeges üleppel.
Röhögést hallunk: “Lapos erszény,
Bajos ember, kis valaki,
No-no, lassan a testtel.”

Egy perc és meghal minden bennünk.
Meghal a mesebeli herceg,
Meghal az Öröm. S mi sóhajtunk:
“Rossz Isten, adnál legalább
Csak tízszer ennyi percet.”