Részlet Kerstin Ekman svéd írónő regényéből

Ijesztő volt a talaj egyenetlensége. Állandóan gödrökben bukdácsoltak. Mia sírt. Ösvényeket követtek a fűzes alagútjaiban. Minden ösvény zsákutcának bizonyult, és Annie rájött, hogy nem emberek taposták ezeket az ösvényeket, és egyik sem vezet sehova. Megtalálta azonban a patak torkolatát, ahol az köveken zubogva elérte a tavat.

Nem volt könnyű átkelni Miával a patak túlsó partjára. A fenéken heverő kövekben többször is megbotlott, a csizmája tele lett vízzel. A túlsó parton bár világosan kirajzolódott az ösvény, de e terep nehéz, ingoványos volt körülötte. Igyekeztek se jobbra, se balra nem nézni, csak makacsul azt a csapás vonalát követték. Így érték el Nirsbuant a hegyoldalban, körülötte éppen ezerszám nyílt a réti boglárka.

Apró, szürke faházak. Ahogy elindult felfelé a hegyen, hogy megtalálja a központi épületet, megértette, miért olyan nehéz előrejutni a fű és a virágok televényében; senki nem kaszált errefelé.

A ház zárva volt. Az ajtón lakat lógott. Látszott pedig, hogy járt erre valaki, nyomok vezettek a magas, harmatos fűben a házig, de nem az ajtóhoz.

Egy téglakupacra kapaszkodott, s benézett a konyhaablakon. A mennyezet nagyon alacsony volt. Látta a tűzhelyet. A fény pont úgy esett rá, hogy el tudta olvasni a márkanevet rajta; Skillingaryd 23. A konyhában egy üres kanapé is állt, vagy ágy. Kihúzható volt, néhány gyerek biztos elfért rajta. A kanapé mellett egy elég rozoga asztal, két egyszerű szék. Az asztalon egy sárga vödör. A falon egy kép, Jézus, fején töviskoszorú. Némi szemét az asztalon. Konzervdoboz, néhány széttépett újság. Egy kormos mosdókagyló. És más semmi. Ahogy megkerülte a házat, hogy a másik oldalról is benézzen, hallotta, hogy Mia sír. Előjöttek a púposszúnyogok, és alighogy a kislány leült, rátámadtak.

Az egyik kék kockás, enyhén koszos függöny be volt húzva. A falnak csak egy darabját látta, kék virágos tapéta, néhány nedvességfolt. Az ágynak csak egyik sarkát látta, de biztos volt benne, hogy a takaró alól egy láb lóg ki. Akkor mégis csak itt van Dan!

A szoba homályos volt, nem sokat lehetett látni. Dörömbölni kezdett, hogy felébressze. A láb hirtelen visszahúzódott a takaró alá.

Várt, de nem történt semmi. Semmi nem mozdult. Újra kopogni kezdett az ablakon.

Egy láb. Krétafehér volt a szűrt fényben. Biztos Dan az? Miért rejtőzik el?

Visszament a ház elé, nesztelenül lépdelt, nehogy lármát csapjon.

Mia hangosan zokogott, akár egy csecsemő. A szája nyitva, a könnyek végigfolytak az arcán. Annie nem tudta, hogy magyarázza el neki, hogy Dan bent van a házban, de nem akar ajtót nyitni. Tudta, hogy Mia nem bírná a hosszú utat visszafelé. Ő maga sem bírta volna.

Ölbe vette a kislányt, és elindult vele az erdő felé. Valóban Dan volt? Miért húzta vissza a lábát? Egy fatönkre telepedett, ölbe vette Miát. Egy gallyal hajtotta el róla a púposszúnyogokat. Azt mondta neki, visszamennek a kék sátorhoz, felébresztik azokat, akik bent alszanak, és megkérik őket, segítsenek. Talán van egy spiritusz főzőjük, és főznek nekik teát. Vagy kakaót. Egyikük talán egy erős férfi, aki egészen az útig cipeli majd Miát. Ott beülnek a piros Renault 4L-esbe, mert csakis az övék lehet a kocsi, ami az út szélén parkol. Aztán egy-két óra múlva valahol egy melegágyba bújnak. Mia abbahagyta a sírást, csuklani kezdett, szájába vette a hüvelykujját, és elszundikált.

Reggel volt, mikor elindultak. Zengett az erdő a madárfüttytől. Egész más érzés volt most, hogy a nap melegített. Ugyanott keltek át a patakon, ahol az előbb. Nem mertek kísérletezni. Mikor átértek, Annie látta, hogy nehezebb lesz közvetlen a parton haladni, mint gondolta. Áthatolhatatlan fűzes nőtte be a partot, és a föld tele volt vakondtúrással, így csak feljebb, a láp szélén lehetett menni. Mintha a táj is megváltozott volna a nappali fényben, mintha a fák és a lehajló ágak odébb költöztek volna.

– Ülj le itt – mondta Miának. – A sátor ott lesz annál a két fenyőnél. Megnézem, s akkor neked nem kell a magas fűben gyalogolnod.

Odaadta neki a hátizsákot, hogy legyen mire ülnie, és kezébe nyomott egy nyírfa gallyat, hogy azzal hajtsa el a púposszúnyogokat, bár úgy tűnt, hogy a mérges kis rovarok nappal visszahúzódtak. Mia nyugtalan volt, megint majdnem sírva fakadt.

– Csak oda megyek le, a patakig. Végig látni fogsz.

Mikor Annie leért, látta, hogy jó helyen jár, a sátor valóban ott volt a két fenyő között. A farmernadrág ott lógott a fenyőágon, de a sátor összecsuklott, valószínűleg ezért nem látta fentről. Közelebb lépett.

Valójában mit is látott? Utólag alig emlékezett rá. Annyian írták le később a látványt, hogy nem tudta végül, mi az, amit csak olvasott, és mi az, amit maga látott.

Néhány kép teljesen kimaradt. Sokáig csak a saját, zöldesfehér kezére emlékezett, amint a vízbe mártja. A két fenyőt végig látta. A törzsük fent összenőtt, s ahol összenőttek, egy csomó képződött. Hajlottak, göcsörtösek voltak, látszott, hogy fiatalon sok vihart megéltek. Az egyik ágon lógott a fehér farmernadrág. A patak túlsó oldalán apró nyírfák, s zöldebb fű, mint ezen az oldalon.

Mást nem akart, csak menekülni onnan, mégis, újabb két lépést tett a sátor felé. Rosszul lett, majdnem összecsuklott. Megbotlott, térdre esett, előrenyújtotta a tenyerét, hogy felfogja az esést. Mikor felállt, véres volt a tenyere. Dörzsölgetni kezdte a kezét, hogy a vér lejöjjön róla. Aztán a szoknyájába kezdte törölgetni, hiába. Előbb szinte négykézláb, aztán kiegyenesedve a víz felé támolygott. Hideg volt, erős sodrású, ahogy a kezét belemártotta. Tiszta lett. A vízbe hányt, egy gyors áramlat elsodorta, ami kijött belőle. Visszafelé elfordította az arcát, mikor elment a sátor mellett.

– Senki nem volt ott – mondta Miának, aztán a karjánál fogva húzni kezdte a kislányt. Futottak ki a láposból. A gyapjúsás fehér pamacsaira éppen rásütött a nap, s úgy tűnt, mintha mindegyik pamacs a levegőben lebegne. Mikor kiértek a láposból, Annie megfordult. Onnan már nem látszott a sátor, csak az örvényes patak, és a túlsó partja.

Később már a helyre sem emlékezett pontosan. Nem jelölte semmi azután, hogy a kordonokat lebontották. Csak egy esemény volt, ami történt, egy a sok közül, ami a víz mellett megesett.

(Orpheusz Kiadó, 2018, fordította: Lipcsey Andersson Emőke)