Pál Andrea Bernadett írása Győrffy Ákos A csend körei című kötetéről

Győrffy Ákos legújabb kötete a Mandineren és más lapokban megjelent tárcáit, esszéit gyűjti össze, amelyeket olvasva teljes képet kaphatunk a szerző életszemléletéről. Műveit két síkban helyezi el: az anyagi világban – a Börzsöny környékén – és a szellemi világban, ami rávilágít az író lelkében kavargó, megválaszolatlan kérdésekre. Jellemezi a tisztánlátás esszenciája, feldolgoz olyan témaköröket, amelyek nyomasztóan hatnak az olvasóra. Az első érzés, amit kiválthatnak belőlünk a Győrffy-szövegek, a döbbenet, amely által könnyebben megérthetjük alkotójának gondolatait, sőt a kötet végére, néhányat magunkévá is tehetünk. Feltár olyan lételméleti és természetbiológiai problémákat, amiknek részesei, okozói vagyunk. Tárgyalja a halál jelenségét mindennapjainkban, ennek természetességét egy-egy állat – madár, szarvas, aranyhal – elpusztulásának történetével vezeti fel. Igyekszik egyfajta személytelen perspektívából megközelíteni az emberi élet mulandóságát, elfogadva a természet törvényeit. Többször is kitér arra, hogyan pusztítja az emberiség az élőhelyét. Saját megfogalmazásában 12 éve él egy erdő emlékében, bemutatja a nagymértékű fakitermelés káros következményeit: megszűnnek az állatok élőhelyei, például az uráli baglyoknak nincs hol fészket rakniuk.

Szövegeit tájleírással indítja, leggyakrabban szülőföldjének természeti képeit idézi fel, amiről később teljesen más történetek jutnak eszébe. Néha eltér kezdeti kiindulópontjától, gondolatvezetése a Krúdy-novellákra emlékeztethet minket. Helyekről, állatokról, növényekről, illatokról eszébe jut egy múltbeli személy vagy esemény, ami újabb gondolatokat, történeteket idéz elő. Esszéiben több, egymáshoz alig kapcsolódó cselekményszálat indít el, olykor előfordul, hogy felbukkan új történet a történetben.

A művek azonos téma köré szerveződnek, kiindulópontjuk a természet, végső kimenetele pedig a magány és üresség érzése. Különböző történeteken keresztül közelíti meg a kényes témát, minden szöveggel egyre többet mutatva meg önmagából. A szerző így ír a Nem épült semmi című művében: „Az üresség számomra soha nem volt egyenlő a semmivel, inkább valamiféle rend homályos sejtelmét jelentette. A rend jelenlétét a legritkább esetben érzékeltem az emberi világban. Az ember által még kevésbé háborgatott, rejtett zugok viszont őrizték az emlékét.”

A magány állandó jelenléte a Győrffy-írásokban megrémítheti, ezzel együtt gondolkodásra bírhatja olvasóját. Rámutat helyzetünkre a világegyetemben, kirajzolódik, hogyan nyomja rá bélyegét az elmagányosodás társadalmunkra. A kötetben szereplő személyek sorsán keresztül több perspektívából láthatjuk, miként ölt testet a mélységes egyedüllét. Az író felidéz néhány régi történetet azokból az időkből, amikor hajléktalanszállóban dolgozott. Elmesél egy hideg, téli napot, amikor minden rászorulót befogadtak éjszakára; közülük egy férfit reggel halva találtak. Leírja, hogy már-már irigykedve figyelte a férfi holtestét, akinek minden vagyona a táskájában hordott Bibliája volt.

Sacer Mons Pannoniae című művében beszámol a pannonhalmi apátságban töltött napjairól. Egymástól jól elkülöníthető bejegyzésekben ír aktuális gondolatairól, olvasmányairól. Egyfajta „útinaplóként” is tekinthető: út a belső lény megértéséhez, ennek révén visszatalálás önmagunkhoz. A csend ölelésében hallani kezdi belső hangját, a környezet apró zajait, amelyeket a felgyorsult világban észre se lehet venni. Az emberek belső hangját elnyomják a mindennapok problémái, az örökös rohanás.

„Nagy itt a csend. Pedig azt hittem, ismerem a csendet, a mély csend természetét. Olyan ez, mint megszokni egy erdei kunyhó csendjét. Régebben többször megfordultam egy börzsönyi erdei kunyhóban, többször ott is éjszakáztam. Jó ideig eltartott, mire megszoktam a magányt a bükkök alatt álló, peléktől sűrűn látogatott házban. Ahogy ott üldögéltem egy száraz tuskón a küszöb előtt, észre kellett vennem a feszültséget, amit magammal vittem oda. […] Ahogy nő a csend, hallani, ahogy minden zenél.”

Patrik című esszéjében reflektál korábbi írására – Egy húszmillióéves domboldalon –, amelyben részletesen kifejti gondolatait a természet időtlenségéről. Nem tekint tulajdonaként az állatokra és növényekre – Isten más, egyenértékű teremtményei, akiknek épp annyi joguk van az élethez, mint az embernek. A szerző képes nyitott szemmel járni a világban, odafigyel, hogy a körülötte lévő, örök idők óta létező harmóniát ne borítsa fel. Megmutatkozik írói finomsága és érzékenysége, némely szövegében szó esik az állatok megrendítő haláláról, amiért legtöbbször az ember önös érdekű pusztítása tehető felelőssé. Egyik írásában – az emlegetett Egy húszmillióéves domboldalon című esszében – meséli, hogy ragadozómadár-sziluetteket ragasztott házuk ablakaira, mert a gerlék folyamatosan nekirepülnek az üvegnek. Máskor pedig egy idős férfi elpusztított egy hatalmas fát, mivel kitakarta előle a kilátást, ezért az akkor még gyermekíró bosszúból beverte az öregúr házának minden ablakát.

Győrffy Ákos mindvégig alázatos marad önmagához, a természethez. Körbejárja a Dunakanyar környékét, esszéi mentén teljes útirajzot kaphatunk otthonáról, szeretett helyeiről, amelyhez megannyi emlék fűzi. Ahogy az erdő csendje őrzi hajdani emlékét, a kötet úgy zárja lapjai közé az író gondolatait.

(Kortárs Kiadó, 2023)